Üdvözöllek!

Az alábbi bejegyzések az anya-magzat kapcsolatanalízissel és a pre-, illetve perinatális (azaz a születés előtti és születés körüli) pszichológiával kapcsolatos kérdéseket fejtegetik - szubjektív formában. Egy részük a szakirodalom magamon történő átszűrése, néhány bejegyzés pedig a témával kapcsolatos saját élményeim megosztása - kizárólag informatív - és semmiképpen nem ömlengős - céllal.

Kérdéseidet, véleményedet szívesen veszem vagy nyilvánosan, a bejegyzések alatt található "Megjegyzés"-re kattintva, vagy személyesen az evegvari@gmail.com e-mail címen.

Amennyiben még tudatosabban szeretnéd a méhedben fejlődő babával ápolni a kapcsolatot, vagy meg szeretnéd vitatni valaki hozzáértővel azon kérdéseidet, amelyek talán éppen blogom olvasása közben merült fel benned, a lap alján megtalálhatod az országban működő szakemberek elérhetőségét.

2009. január 28., szerda

Várandósság és hipnabilitás

A hipnózis iránti fogékonyság (hipnábilitás vagy hipnotikus szuszceptibiltás), magyarul az, hogy ki mennyire vonódik be egy megváltozott tudatállapotba, stabil személyiségvonás, sokszor még extrém életkörülmények hatására sem változik – kivétel ez alól egy bizonyos élethelyzet, ez pedig a terhesség: „kimutatták, hogy várandós anyák hipnózis iránti fogékonysága 2-2,5 ponttal magasabb, mint a népesség átlagáé.” (Bányai, 2006)

2009. január 22., csütörtök

A magzati gondolkodás és emlékezés

A magzati gondolkodás analógiás, szemben a születés után elsajátított tudatos, kognitív információfeldolgozással. Ez magyarázza, hogy sok mama képekben kommunikál a babával.
Ez a képekben, szimbólumokban, párhuzamokban történő gondolkodás tehát a szavak elsajátítása előtti időkre jellemző, amikor még nem alakulnak ki azok a logikai rendszerek, amely egyébként a gondolkodásunkat meghatározza. Így az is érthető, hogy ezen emlékeink miért nem előhívhatóak - mert nincsenek rá szavaink.
Az információfeldolgozás e módja születés után is hónapokig jellemző a babákra (erről bővebbem Stern: Egy baba naplójában olvashatunk) - ezért olyan nehezen hozzáférhetők a pszichés munka során a legkorábbi emlékek.

2009. január 21., szerda

A kapcsolatfelvétel saját belső MUNKA

A Lelki köldökzsinórból idézném Gombocz Judit kismama élményeit:

"...hát, nagyon nehezen indult be nekem! A Raffai már az elején elmondta, nehogy arra számítsak, hogy az egészet megoldja, tehát az én munkám lesz. Ezzel együtt, emlékszem rá, hogy nagyon próbáltam támaszkodni rá, tehát abszolút tőle vártam a segítséget. Az elején ezért nem is ment a kapcsolatlétesítés, nem tudtunk összekapcsolódni az Álmossal. Azóta is, ha valamelyik lapban olvasok erről cikket, ezek általában mindig valami extra, a halandó számára hihetetlen történésre vonatkoznak, és az az oldala van kidomborítva a dolognak, hogy fantasztikusan könnyű, hogy rögtön konkrét kapcsolat jön létre. Ha tudná az, aki olvassa, hogy nem erről van szó, hanem igenis nagyon komoly belső munkáról! Ezek a cikkek túlságosan sztorisak, túl attraktívak. Tehát nem azt adják vissza, amiről ez az egész szól, hogy nagyon kemény saját akarat kell hozzá." (140.o.)

Természetesen nem a kedvét akartam elvenni senkinek. Sőt, épp arra akartam rámutatni, hogy a kapcsolatfelvétellel lehet egyedül is próbálkozni, ha valakinek nincs rá lehetősége, hogy szakembert keressen fel ezzel - mert ami történik nem a terapeután múlik...!
Természetesen sokat segít a pszichológus, már egyáltalán abban, hogyan induljunk el; támogatása segít leküzdeni a bizonytalanságból eredő szorongást, és segít feldogozni a felmerülő képeket, gondolatokat, érzéseket - de mindezt a háttérből teszi. A főszereplő a kisbaba és a mama!

2009. január 20., kedd

A babának is kell pszichoterápia?

A válaszom nem azért "igen", mert pszichológus vagyok (:-)), hanem azért, mert magzati korban is érheti trauma a babát, amelyben szükségük van segítségre.

Természetesen mindenki története egyedi, de van két klasszikus, sokakat érintő helyzet, amelyet kezelni kell valahogyan: az egyik a méh emlékezete, amely számon tartja a korábbi abortuszokat, vetéléseket, a másik azon ikerterhességek, ahol csak egy baba marad életben.

Feldmár Andrásnál találkoztam először azzal a tapasztalattal, hogy a baba érzékeli volt testvérét az anyaméhben - és ha a testvér története csúfan ért véget, bizony átéli ő is azt a bizonytalanságot és félelemet, hogy így járhat. A magzatukkal kommunikáló anyák lelki szemei előtt is megjelenik az elvesztett gyermek(ek) árnya, és bizony ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. Leginkább azt, amit minden bizonytalanság esetén - mindenekelőtt biztosítani őket a szeretetünkről és védelmünkről, és elmagyarázni neki, hogy ő az ő sorsa nem ez...

A kutatások azt mutatják, hogy a terhességek akár 80%-a (!) ikerterhességnek indul. Nem nehéz elképzelni, milyen megterhelő élmény lehet egy bébinek, ha testvére egyszer csak meghal mellőle. Hidas és Raffai (2002) beszámolnak arról, hogy az ilyen terhességből született személyek később "mély veszteség- kétségbeesés- és dühérzést élnek meg".
Jó okom van azt feltételezni, hogy nekem is volt ikertestvérem - és 34 éves koromig ez a lehetőség egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben. Kétségtelen viszont, hogy jellemezte életemet egész kora gyerekkorom óta az az érzelmi minta, hogy hirtelen jelentkező, pánikszerű rohamokkal kezdtem aggódni szeretteimért. Néha betört a tudatomba az a gondolat, hogy egyik pillanatról a másikra meghalhat a húgom, anyám, vagy a barátom, és ez az érzés teljesen letepert. Mígnem egyszer - módosult tudatállapotban, ld. rebirthingdebrecen.blogspot.com - ehhez a félelemhez kapcsolódóan megjelent előttem egy töpörödött, láthatóan sérült magzat képe, akihez - éreztem - nagyon szoros szálak fűztek. Ezen ülés óta aggodalmam szeretteimért kizárólag egészséges mértekben áll fenn, az irracionális, zokogásig fajuló képzelgések mindenféle baleset képeiről teljesen eltűntek...

2009. január 18., vasárnap

Egy megható történet a magzatok emocionális érzékenységéről

Zinnel (2005) könyvében idéz Hellinger "A forrás nem kérdezi, merre visza az út" könyvéből:

"Egy doktornő meséli el, hogy utolsóként született gyermekei egypetéjű ikrek voltak, és az egyik fiú a terhesség 6. hónapjában meghalt: 'A férjem és én láttuk az ultrahangon, hogy a haldokló gyermek szívhangjai egyre gyengébbek. Az élő gyermek karjába vette ikertestvérét és nem engedte el, amíg meg nem halt. Azután visszahúzódott a másik oldalra. (...) Az életben maradt gyermek sohasem lépett be abba a térbe, ahol korábban a testvére volt. Ezt lehetett látni, mert a terhesség olyan előrehaladott volt. A pocakom egyszerűen az egyik oldalra lógott, mert az életben maradt gyermek nem foglalta el azt a helyet, amit a testvére foglalt el korábban." (140-141.o.)

2009. január 16., péntek

Milyen a jó anya?

Egyrészt elég "elég-jó" anyának lenni. Elfogadni a tökéletlenségünket, emberi mivoltunkból adódóan, ambivalens értéseinket a teljesen új felelősség súlya alatt és következetlenségünket, az egymással konfliktusban álló szerepeink miatt, amely egyszer szeretni, másszor nevelni vágyik.

Azért is elég épp olyan anyának lenni, amelyre képesek vagyunk, mert a személyiség kongruenciájánál a baba számára nincs fontosabb(azaz hogy úgy cselekszünk, ahogy érzünk, valódi énünknek megfelelően reagálunk).
Arról nem is beszélve, hogy esetleg az a lélek, aki minket választott szülőnek, pontosan tudta, mire vállalkozik...

De egy dolgot érdemes észben tartani. Az anyai felelősség - Fromm szerint - nem csak a gondoskodásban, de az életöröm átadásában is rejlik. A tejjel-mézzel folyó kánaánra utalva Fekete Anna így ír:
"A tej a szeretet első aspektusának, azaz a törődésnek (...) a jelképe. A méz az élet édességét jelképezi, az élet szeretetét és az életben levés boldogságát. A legtöbb anya képes rá, hogy 'tejet' adjon, de csak kevesen tudnak 'mézet' is adni. Hogy mézet adhasson, ahhoz az anyának nemcsak 'jó anyának', hanem boldog embernek is kell lennie - és ez már keveseknek sikerül. A gyerekre tett hatást aligha lehet eltúlozni."

Hát mindig az én vesszőparipámnál lyukadok ki... :-) Annál, hogy dolgoznunk kell magunkon - a gyermekünkért (is).

2009. január 9., péntek

A kapcsolatanalízis haszna - aktív kontroll

„A magzati kommunikáció képes az anyák vagy a babák biológiai rendszerében beálló kedvezőtlen változások megállítására, visszafordítására is. Ha úgy tetszik, ezzel a módszerrel méhen belül lehetséges lélektani úton operálni. Például a kapcsolatanalízisben a kismama magzata fájdalmat jelzett az egyik veséje felől. Másnap ultrahangon kiderült, hogy a baba veséje tele van cisztával. Az orvosi konzílium úgy döntött, hogy a baba születése után megoperálják, esetleg ki is veszik a veséjét. Ám az édesanya ekkor megkezdte a baba mentális gyógyítását. Két hét múlva jelentős javulást, újabb két hét elteltével a vese gyógyulását mutatta ki az ultrahang. Ugyancsak mentális úton lehetséges pl. az elöregedett placenta teljes regenerálása, s ma már hétköznapi dolognak számít a méhszájra húzódó placenta helyretétele is lélektani technikákkal, elhárítva a császármetszés veszélyét.” (Párbeszéd az anyaméhben, FITT MAMA, 2004. március/április, 46-47.o.)

A kapcsolatanalízis haszna - a baba szempontjából

Ismét más forrából:

„Az ún. kapcsolatanalízissel született babáknak stabil én-határaik alakulnak ki, így később sokkal védettebbek lesznek a pszichoszomatikus megbetegedésekkel szemben, elsődleges nyeresége pedig az, hogy megteremti egy autonóm, kreatív személyiségfejlődés alapjait. Tudományos kutatások igazolják, hogy a magzatok pszichikuma már kezdettől működik és fejlődik, tehát a magzat megérzi, hogy édesanyja várja-e őt, vagy nem kívánt gyermekként fog megszületni.” (Párbeszéd az anyaméhben, FITT MAMA, 2004. március/április, 46-47.o.)

Hogyan zajlik a kapcsolatfelvétel?

A kapcsolatfelvétel a babával relaxált állapotban történik, melynek során az első lépés az anyaméhvel való kapcsolat megtalálása. Megtaláljuk (néha ez is kihívás), megsimogatjuk, majd megkérjük a méhet, hogy engedjen be minket annak érdekében, hogy elérhessük a gyermeket. A méh külön entitás, az első információt az ő állapotáról kapjuk - esetleges problémák, elakadások már itt kiderülhetnek.
A terapeuta elsősorban kísérő-támogató (klasszikus analitikus helyzetben esetleg értelmező) szerepet tölt be, beavatkozása csak érzelmileg igen megterhelő tartalmak felbukkanása esetén szükséges. A mamák választhatnak, hogy folyamatosan beszámolnak a felbukkanó érzetekről, képekről, vagy csak utólag adnak-e összefoglalást.
A fokozatosság rituálé jelleget ölt, amely a kapcsolatfelvételt lezáró elköszönésben is megnyilvánul.

Tabu?

Koreában a megszületésig nem beszélnek a magzatról. Nálunk csak 12 hetes koráig - nem illik. Mert addig bármi történhet. És akkor nem megtörténtnek tekinthetjük…?
A pszichológusom –amikor a rámzúdúló újdonság hevében azt fejtegettem, hogyan alakul át az életem – így próbált kijózanítani: ugyan, ne vegyek már egy hat hetes várandósságot készpénznek.
A graviditást hivatalosan megállapító orvos 7 hetesen csak annyit mondott „hát ez még ugye nem is terhesség”.
Amikor 10 hetesen kénytelen voltam közölni a környezetemmel, hogy nem él a baba, -a hozzám legközelebb állók őszinte sajnálatán kívül természetesen - éreztem annak a kimondatlan mondatnak a csöndjét, hogy „na látod, túl korán örültél”.
Nem, nem gondolom, hogy feleslegesen örültem. Örömből 6 hét is több, ha véget is ér, mint 6 hét visszafojtott titkolózás.
Mintha szégyen lenne elveszteni a babánkat – ez a logikája számomra annak, hogy sokan hibának tartják, hogy nem vártam meg a 12 hetet a nyilvánosságra-hozataltól.
A hír hallatán majdnem minden nőismerősömről kiderült, hogy ő is így járt. Megdöbbentett az ez-irányú visszajelzések mennyisége – persze nem lep meg, hogy spontán nem meséltek fájdalmas élményeikről… de egy kicsit az a benyomásom is támadt, hogy ez egyszerűen TABU.
Nem része a társadalmi diskurzusnak, ami az anyaságról szól – hogy az anyává válás útja igen fájdalmas, és nem csak a szülés miatt.

Újabb érv a várandósság alatti pszichés munka mellett

Sokan épp elég bizonytalanok saját értékeikben a gyermek okozta felelősség nélkül is.
Ilyen esetben a gyermekvállalás öntudatlanul is azt a célt szolgálhatja, hogy az egyén előszedje rejtett erőforrásait, és az anyaszerep által rá legyen kényszerítve a magabiztosságra. Sokaknál azonban – hiába ez a cél – a terhesség a saját gyengeségének tudatosulását hívja elő, azt a helyzetet teremtve, hogy – ezt nem feltétlenül tudatosítva persze – hogy az anya magzatát kis élősködőnek tekinti. Előfordul, hogy az önbizalomhiány önmarcangolásba fordul, amely az anyai kompetenciát támadja – szintén a baba-mama kapcsolatot rontva ezzel.

2009. január 5., hétfő

Misszióm

Barátnőm megkérdezte, hogy valóban készen állok-e a magától megszakadt, de nem befejeződött terhességem (orvosilag ez a missed abortion) műszeres befejezésének egy hónapos "évfordulóján" kiállni kismamák elé, és az anya-magzat kapcsolatanalízis szépségeiről beszélni, vagy ez csak a szadomazochizmusom része...

A válaszom a teljesen határozott, egyértelmű IGEN volt. Nem önterápia gyanánt, hanem azért, mert hitem töretlen a kapcsolat tudatosságának fontosságában.

Mert továbbra is hiszek abban, hogy életet adni nagy felelősség és kötelességünk megismerni és tisztelni azt a lelket, aki gyermekünk lesz.
Vallom, hogy az élet -a várandósságban és a szülésben megnyilvánuló - gyönyörű manifesztálódása érdemes arra, hogy figyelmünket ráirányítsuk, ezáltal részesülve a teremtés csodájában.
Ezzel egyidejűleg érdemes kellő alázattal észbentartani, hogy a gyermekvállalás nem a saját céljainkat szolgálja, így el kell fogadni a veszteségeket és a kudarcok és csalódások által "küldött" tanulságokat is.

2009. január 3., szombat

Saját kapcsolatanalízis-élményeim

Terhességem tudatosan megélt hat hetében számtalan alkalommal vettem fel a kapcsolatot a bennem élő ...-vel. (...Nem találom a szót, magzat a kora miatt nem lehet, az embrió túlságosan kezdetleges hatást kelt, a baby vagy baba pedig olyan konkrét. A "lény" sem igazi, mert "alien" hatást kelt... Maradjunk a Kis Léleknél.)

Soha, egyetlen alkalommal sem láttam egészségesnek. Gnómszerű, töpörödött, kéz-és lábnélküli lényként vizualizáltam - sokáig azzal nyugtattam magam,hogy nagy valószínűség szerint pár hetes korban valóban így néz ki. Bár fizikai valója nem volt alkalmas a hosszú távú életre (hivatalosan 10, azaz valójában 8 hetet élt a hasamban), oka volt annak, hogy néhány hetet együtt éltünk, és annak is, hogy nem a figyelmeztető jelekre, hanem az üzenetekre koncentráltam.

Mert üzenet volt a hányinger, ami annál erősebben jelentkezett, minél kevésbé fogadtam el váratlan látogatását, minél hangosabban mondtuk ki a barátommal - nem örülünk, nem így kellett volna, nem most kellett volna...

Üzenet volt az a mérhetetlen türelem, bölcsesség és szeretet, amit felém sugárzott a vele való kommunikáció során - ő nem bizonytalanodott el a félelmeimtől, hanem erőt adott olyan döntések meghozatalához, amik kisimították az életemet.

Az utolsó - és egyetlen "hivatalos", azaz képzett terapeuta mellett zajló - kapcsolatfelvétel volt a legegyértelműbb: az már a fizikai búcsúé volt, nem a spirituális tanításé. Egy örvényt láttam, a tölcsér alján összekuporodva már csak egy csomó volt az én Kis Lelkem. Hiába próbáltam megtartani azzal, hogy betapasztottam a tölcsér alját, bölcsőt formálva, nem békésen rugdalódzó babát láttam...

Mindez hétfőn történt, és útban hazafelé elkezdtett görcsölni a hasam... Mire 4-5 nappal később ultrahang elé kerültem, már alig maradt belőle valami... mire orvos elé kerültem, teljesen felszívódott - mintha nem is létezett volna.

A személyiség kezdetei - transzperszonális szemszögből

Ha túl merünk tekinteni a kézzelfoghatón, a tudományosan igazolhatón, pl. azon, hogy mi látszik az ultrahangon, - ahogy ezt a transzperszonális pszichológia teszi - akkor a lélek már a fogantatás előtt is létezik s jól meghatározott célokkal születik éppen azokhoz a szülőkhöz, épp olyan körülmények közzé, ahová. Rüdiger és Margit Dahlke, illetve Volker Zahn több vallásra és a korregressziós hipnózissal szerzett saját tudományos eredményeikre hivatkozva a fogantatást egy halhatatlan lélek inkarnálódásának tekintik.
Ebből következik, hogy a babánk már fogantatása előtt körülöttünk lehet, és ebben az időszakban sokkal bölcsebb, mint mi, hiszen ő még kapcsolatban van a végtelennel, az időtlenséggel - és Istennel. Figyeljünk rá! Fontos tudnunk, miért jön, hogy tudjuk, mivel segíthetünk neki legjobban. És érdemes tőle tanulnunk is, hiszen ha minket választott, számunkra is tanulságul szolgál majd ittléte...