A válaszom nem azért "igen", mert pszichológus vagyok (:-)), hanem azért, mert magzati korban is érheti trauma a babát, amelyben szükségük van segítségre.
Természetesen mindenki története egyedi, de van két klasszikus, sokakat érintő helyzet, amelyet kezelni kell valahogyan: az egyik a méh emlékezete, amely számon tartja a korábbi abortuszokat, vetéléseket, a másik azon ikerterhességek, ahol csak egy baba marad életben.
Feldmár Andrásnál találkoztam először azzal a tapasztalattal, hogy a baba érzékeli volt testvérét az anyaméhben - és ha a testvér története csúfan ért véget, bizony átéli ő is azt a bizonytalanságot és félelemet, hogy így járhat. A magzatukkal kommunikáló anyák lelki szemei előtt is megjelenik az elvesztett gyermek(ek) árnya, és bizony ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. Leginkább azt, amit minden bizonytalanság esetén - mindenekelőtt biztosítani őket a szeretetünkről és védelmünkről, és elmagyarázni neki, hogy ő az ő sorsa nem ez...
A kutatások azt mutatják, hogy a terhességek akár 80%-a (!) ikerterhességnek indul. Nem nehéz elképzelni, milyen megterhelő élmény lehet egy bébinek, ha testvére egyszer csak meghal mellőle. Hidas és Raffai (2002) beszámolnak arról, hogy az ilyen terhességből született személyek később "mély veszteség- kétségbeesés- és dühérzést élnek meg".
Jó okom van azt feltételezni, hogy nekem is volt ikertestvérem - és 34 éves koromig ez a lehetőség egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben. Kétségtelen viszont, hogy jellemezte életemet egész kora gyerekkorom óta az az érzelmi minta, hogy hirtelen jelentkező, pánikszerű rohamokkal kezdtem aggódni szeretteimért. Néha betört a tudatomba az a gondolat, hogy egyik pillanatról a másikra meghalhat a húgom, anyám, vagy a barátom, és ez az érzés teljesen letepert. Mígnem egyszer - módosult tudatállapotban, ld. rebirthingdebrecen.blogspot.com - ehhez a félelemhez kapcsolódóan megjelent előttem egy töpörödött, láthatóan sérült magzat képe, akihez - éreztem - nagyon szoros szálak fűztek. Ezen ülés óta aggodalmam szeretteimért kizárólag egészséges mértekben áll fenn, az irracionális, zokogásig fajuló képzelgések mindenféle baleset képeiről teljesen eltűntek...
