Egyrészt elég "elég-jó" anyának lenni. Elfogadni a tökéletlenségünket, emberi mivoltunkból adódóan, ambivalens értéseinket a teljesen új felelősség súlya alatt és következetlenségünket, az egymással konfliktusban álló szerepeink miatt, amely egyszer szeretni, másszor nevelni vágyik.
Azért is elég épp olyan anyának lenni, amelyre képesek vagyunk, mert a személyiség kongruenciájánál a baba számára nincs fontosabb(azaz hogy úgy cselekszünk, ahogy érzünk, valódi énünknek megfelelően reagálunk).
Arról nem is beszélve, hogy esetleg az a lélek, aki minket választott szülőnek, pontosan tudta, mire vállalkozik...
De egy dolgot érdemes észben tartani. Az anyai felelősség - Fromm szerint - nem csak a gondoskodásban, de az életöröm átadásában is rejlik. A tejjel-mézzel folyó kánaánra utalva Fekete Anna így ír:
"A tej a szeretet első aspektusának, azaz a törődésnek (...) a jelképe. A méz az élet édességét jelképezi, az élet szeretetét és az életben levés boldogságát. A legtöbb anya képes rá, hogy 'tejet' adjon, de csak kevesen tudnak 'mézet' is adni. Hogy mézet adhasson, ahhoz az anyának nemcsak 'jó anyának', hanem boldog embernek is kell lennie - és ez már keveseknek sikerül. A gyerekre tett hatást aligha lehet eltúlozni."
Hát mindig az én vesszőparipámnál lyukadok ki... :-) Annál, hogy dolgoznunk kell magunkon - a gyermekünkért (is).
