Üdvözöllek!

Az alábbi bejegyzések az anya-magzat kapcsolatanalízissel és a pre-, illetve perinatális (azaz a születés előtti és születés körüli) pszichológiával kapcsolatos kérdéseket fejtegetik - szubjektív formában. Egy részük a szakirodalom magamon történő átszűrése, néhány bejegyzés pedig a témával kapcsolatos saját élményeim megosztása - kizárólag informatív - és semmiképpen nem ömlengős - céllal.

Kérdéseidet, véleményedet szívesen veszem vagy nyilvánosan, a bejegyzések alatt található "Megjegyzés"-re kattintva, vagy személyesen az evegvari@gmail.com e-mail címen.

Amennyiben még tudatosabban szeretnéd a méhedben fejlődő babával ápolni a kapcsolatot, vagy meg szeretnéd vitatni valaki hozzáértővel azon kérdéseidet, amelyek talán éppen blogom olvasása közben merült fel benned, a lap alján megtalálhatod az országban működő szakemberek elérhetőségét.

2009. augusztus 16., vasárnap

Tudományos bizonyítékok

Az alábbiakban Raffai Megfogantam, tehát vagyok (1997)című könyvéből ismertetek néhány adatot arra vonatkozóan, hogy milyen hatása van a magzati stimulációs programoknak, azaz annak, ha tudatosan odafigyelnek rá és aktívan tesznek azért, hogy a kisbaba pozitív érzelmi légkörben fejlődjön az anyaméhben, illetve különböző érzékszervein keresztül stimulálva legyen.
Azok a babák, akik részt vettek ilyen programban:
- a születést követő második napon jobban reagáltak vizuális és auditív ingerekre, ügyesebb volt a mozgásuk és az orientációjuk, sőt még vegetatív állapotuk szabályozása is.
- 18 hónaposan jobbak a nyelvi fejlődésben, a szem- és a kézmozgás összehangolásában, a nagymozgásokban és a problémamegoldásban.
- 3 évesen is megmaradt az előny a mentális és motoros területen.

A "több, mint pocaksimogatás" dilemmája, azaz ízlések és pofonok

Egyik csoporttársam a kapcsolatanalízis-képzésről egy TV-műsor vendége volt, ahol a várandós műsorvezető elég elutasító volt az anya-magzat kapcsolat építésével szemben. Viszonyulása a lehetőséghez, hogy a babával kapcsolatot lehet (és esetleg az ő fejlődése érdekében esetleg kell) kialakítani, tipikus reakciója azoknak, akik hagyják, hogy a maguk természetes módján fejlődjön a baba és "nem akarják zavarni", de mivel mélyen valahol bizonytalanok, és esetleg még lelki-ismeretfurdalásuk is van, feszültséglevezetés gyanánt inkább támadnak.

Természetesen nem baj, ha egy várandós nő kerüli az introspekciót és a pszichés munkát. Hiszen nagyon jól teszi a mama, ha érzése szerint nem kell vájkálnia magában és akkor ezt nem is teszi. Itt is igaz a tétel, hogy minden magzat más és más bánásmódot igényel már az anyaméhen belül is, így nincs két egyforma várandósság sem. A babájára természetes módon figyelő anyuka érzékeli, hogy hogyan kiegyensúlyozott az ő babája (netalántán úgy, hogy békén kell hagyni), és akkor ez rendben is van. Ha valaki soha nem szembesült félelmeivel, gyengeségeivel, lehet, hogy nem várandósan kell elkezdeni, hiszen épp ezzel teremtene háborús körülményeket a kisbabájának odabent. (De ha azt érzi, hogy most vagy soha, mert magáért nem tenné meg, de a babájáért már igen, akkor hajrá!)

Nincs tuti út ahhoz, hogy jó szülei legyünk a gyerekünknek. Lehet, hogy valakinek kell a kapcsolatanalízis (vagy valamilyen más kapcsolatépítő módszer), másoknak nem.
Akármelyik utat járjuk is, egy dologtól óva intenék mindenkit: elítélni azt, aki nem úgy csinálja, ahogy mi.
Ez lehet az anyaság első leckéje, ami a gyermeknevelés kapcsán kapott jó (vagy néha rossz-)indulatú tanácsok tömkelegével szembeni elhatárolódásunkra jó tréning.