Koreában a megszületésig nem beszélnek a magzatról. Nálunk csak 12 hetes koráig - nem illik. Mert addig bármi történhet. És akkor nem megtörténtnek tekinthetjük…?
A pszichológusom –amikor a rámzúdúló újdonság hevében azt fejtegettem, hogyan alakul át az életem – így próbált kijózanítani: ugyan, ne vegyek már egy hat hetes várandósságot készpénznek.
A graviditást hivatalosan megállapító orvos 7 hetesen csak annyit mondott „hát ez még ugye nem is terhesség”.
Amikor 10 hetesen kénytelen voltam közölni a környezetemmel, hogy nem él a baba, -a hozzám legközelebb állók őszinte sajnálatán kívül természetesen - éreztem annak a kimondatlan mondatnak a csöndjét, hogy „na látod, túl korán örültél”.
Nem, nem gondolom, hogy feleslegesen örültem. Örömből 6 hét is több, ha véget is ér, mint 6 hét visszafojtott titkolózás.
Mintha szégyen lenne elveszteni a babánkat – ez a logikája számomra annak, hogy sokan hibának tartják, hogy nem vártam meg a 12 hetet a nyilvánosságra-hozataltól.
A hír hallatán majdnem minden nőismerősömről kiderült, hogy ő is így járt. Megdöbbentett az ez-irányú visszajelzések mennyisége – persze nem lep meg, hogy spontán nem meséltek fájdalmas élményeikről… de egy kicsit az a benyomásom is támadt, hogy ez egyszerűen TABU.
Nem része a társadalmi diskurzusnak, ami az anyaságról szól – hogy az anyává válás útja igen fájdalmas, és nem csak a szülés miatt.
