Ugyan mi motiválná az örömmámorban úszó, önmagát áldott állapotban érző kismamát egy olyan plusz erőfeszítésre, amely esetleg kényelmetlen kérdéseket vet fel, kiszakítva őt a gyermekvárás csak pozitív aspektusainak megéléséből? Különösen, mivel az anya tisztában van azzal, hogy szíve alatt hordott gyermeke aktív részese az ő felkavart érzéseinek, gondolatainak, és - ahogy erre Leff (1993) rámutat – ez „megakadályozza, hogy azt mondhassa, amit szeretne, nehogy ezzel bántsa a magzatot”.
Leginkább az ambivalens érzések felismerése. A gyermek egészsége, a jövőbeni helytállással kapcsolatos szorongás, a szüléstől való félelem vagy (legrosszabb esetben) egy olyan krízishelyzet, amely mindenképpen szakember segítségét igényli az anya (és így a magzat) testi-lelki egészségének megőrzése érdekében.
Bár nagyon kényelmes a várandósság kipárnázott békéjét megélni, végig azzal a boldog derűvel az arcunkon, amely a növekvő életnek és a kézzelfoghatóvá vált szeretetnek szól, minden elismerésem azon kismamáknak, akik meg merik kockáztatni a lelki béke megbillentését egy rövid időre, hogy még időben kigyomlálják a harmóniát hosszú távon veszélyeztető komplexusok magjait…
