A szüléstől való félelem mögött gyakran a saját születés traumája áll, amely olyan erős lehet, hogy Fodor – egy magyar származású pszichoanalitikus – szerint sok gyerek emiatt nem születik meg.
De mitől is olyan traumatikus a születés? Mert egy szűk résen kell átpréselődni, ahol a bizonytalanság lelki terhén kívül (hogy most akkor merre is van a kiút?), konkrét fizikai nyomást és szorítást is át kell élni.
Grof LSD-vel folytatott kísérleteivel arra a megállapításra jutott, hogy a születéskor átélt testérzetek olyan lelki-emocionális lenyomattal is bírnak, mely alapmintául bírnak a későbbi élethez. A méh összehúzódásakor például a személy egy olyan kiúttalan helyzetet él meg, melyben passzivitást és tehetetlenséget él meg. A szülőcsatornán való áthaladás a halál és az újjászületés jegyében zajlik és ideális esetben a megszabadulás és megkönnyebbülés első élményéhez vezet. Ha ez az út rögösre sikeredik, később a személy jó eséllyel szenvedhet székrekedéstől, dadogástól, asztmától, migréntől, sőt akár gyomorfekélytől is.
A fogadtatás sem éppen barátságos: „odakint” az anya testénél jóval hűvösebb és jóval világosabb van, idegen kezek markolják (és még szerencse, ha nem ütögetik vagy lógatják), és kemény, éles szerszámok érintik az addig csak puhasághoz szokott testet. Csoda, hogy ellenségesnek éljük meg a külvilágot, ha ez az első élményünk az emberekkel való találkozásról? A vízben született, tehát a belső-külső világ közti átmenetet egy ismerős közvetítő közeggel megkönnyítő módon világra jött babák szemkontaktusa, értelmi-érzelmi fejlődése jobb, mivel ők mernek BÍZNI a világban.
Hogy hogyan tehető – Leboyer, az első szószóló kifejezésével élve - gyöngédebbé a születés, az megér egy másik bejegyzést…
És hogy hogyan lehet „gyógyítani” a születési traumát, ha nem ideális körülmények között születtünk? Látogasd meg a rebirthingdebrecen.blogspot.com oldalamat!
