Kicsit átevezek a postnatális (azaz "születés utáni") területre, ha megosztom a legújabb kutatási eredményeket azzal kapcsolatban, hogy hogyan érzékeli a kisbaba önmagát és a világot, még jóval azelőtt, hogy az élményeit meg tudná figyelni és nyelvi köntösbe öntve meg tudná osztani.
Nincs okunk ugyanis feltételezni, hogy azért, mert e nyelvi bravúrra nem képes, ne szerezne arról tapasztalatot, hogy ő VAN, saját, egységesen megélt testtel, hatóerővel, szándékokkal. Sőt, kísérletekkel igazolható, hogy a baba a fenti képességekkel rendelkezik és ezen élmények jelentik a személyisége alapjait, amit leginkább problémák esetén érhető tetten. Hatóerő nélkül például "bénultság fog el, saját cselekvéseinket idegennek érezzük, úgy tűnhet, elveszítjük uralmunkat a külső hatótényezők felett", a fizikai egység érzékelése nélkül a testélmény széttöredezettsége, a testenkívüliség élménye, a valóság körvonalainak elmosódása léphet fel, a folytonosság érzékelésének hiányában emlékezetkiesések fordulhatnak elő. Ha nem tanuljuk meg érzékelni érzelmeinket csecsemőkorban, nem érezhetünk életörömet és szétesett érzelmi állapotok léphetnek fel, szubjektív önmegélés nélkül nem tudunk másokkal kapcsolatban lenni, és ez felel a kozmikus magány érzéséért, stb. (Stern)
Hogy fordítható ez le a gyakorlatba? Úgy, hogy gyermekeinknek segíteni kell abban, hogy ezekben a készségekben fejlődjenek. Ha pl. a baba sír - azaz akar valamit, és ehhez tartozóan próbál cselekedni is saját eszköztárának megfelelően -, akkor arra reagáljunk. Ezzel visszajelzést adunk neki arról, hogy érzései, vágyai, szükségletei valóban léteznek, és van értelme ezt megélni és kifejezni, mert annak van hatása. Mindennek ráadásul időbeli lefutása van, tehát alakul a folytonosság-élménye, összhangban a testérzékelésében beállt változásokkal (azaz pl. éhes volt és megéli, hogy ő ezt jelezte, anya őt megértette és közösen tettek valamit, aminek az eredményeképpen megszűnt az a kellemetlen érzés a pociban.) A "sírni hagyás" nem csak azért káros, mert stresszhormonokat termel a szervezetben, ami tönkreteszi a baba idegrendszerét, hanem azért is, mert nem tesz szert a fent vázolt személyiségmag-építő tapasztalatra. Rengeteg példát írhatnék még, és fogok is, de mára legyen elég ennyi. :-)
(Irodalom: Daniel N. Stern: A csecsemő személyközi világa, Animula Kiadó, ami nem egy csecsemőgondozási, vagy csecsemőnevelési könyv, tehát csak annak ajánlom, aki mélyen bele akar menni a pszichológiai részébe és érti a szakzsargont... :-))
Nincs okunk ugyanis feltételezni, hogy azért, mert e nyelvi bravúrra nem képes, ne szerezne arról tapasztalatot, hogy ő VAN, saját, egységesen megélt testtel, hatóerővel, szándékokkal. Sőt, kísérletekkel igazolható, hogy a baba a fenti képességekkel rendelkezik és ezen élmények jelentik a személyisége alapjait, amit leginkább problémák esetén érhető tetten. Hatóerő nélkül például "bénultság fog el, saját cselekvéseinket idegennek érezzük, úgy tűnhet, elveszítjük uralmunkat a külső hatótényezők felett", a fizikai egység érzékelése nélkül a testélmény széttöredezettsége, a testenkívüliség élménye, a valóság körvonalainak elmosódása léphet fel, a folytonosság érzékelésének hiányában emlékezetkiesések fordulhatnak elő. Ha nem tanuljuk meg érzékelni érzelmeinket csecsemőkorban, nem érezhetünk életörömet és szétesett érzelmi állapotok léphetnek fel, szubjektív önmegélés nélkül nem tudunk másokkal kapcsolatban lenni, és ez felel a kozmikus magány érzéséért, stb. (Stern)
Hogy fordítható ez le a gyakorlatba? Úgy, hogy gyermekeinknek segíteni kell abban, hogy ezekben a készségekben fejlődjenek. Ha pl. a baba sír - azaz akar valamit, és ehhez tartozóan próbál cselekedni is saját eszköztárának megfelelően -, akkor arra reagáljunk. Ezzel visszajelzést adunk neki arról, hogy érzései, vágyai, szükségletei valóban léteznek, és van értelme ezt megélni és kifejezni, mert annak van hatása. Mindennek ráadásul időbeli lefutása van, tehát alakul a folytonosság-élménye, összhangban a testérzékelésében beállt változásokkal (azaz pl. éhes volt és megéli, hogy ő ezt jelezte, anya őt megértette és közösen tettek valamit, aminek az eredményeképpen megszűnt az a kellemetlen érzés a pociban.) A "sírni hagyás" nem csak azért káros, mert stresszhormonokat termel a szervezetben, ami tönkreteszi a baba idegrendszerét, hanem azért is, mert nem tesz szert a fent vázolt személyiségmag-építő tapasztalatra. Rengeteg példát írhatnék még, és fogok is, de mára legyen elég ennyi. :-)
(Irodalom: Daniel N. Stern: A csecsemő személyközi világa, Animula Kiadó, ami nem egy csecsemőgondozási, vagy csecsemőnevelési könyv, tehát csak annak ajánlom, aki mélyen bele akar menni a pszichológiai részébe és érti a szakzsargont... :-))
