Mivel mostanában szintetizáló, összegző fázisban vagyok, gondoltam itt is elmondanám, mi szűrődött le bennem a kapcsolatanalízisről az elmúlt 3-4 évben.Tehát.
Az anya-magzat kapcsolatanalízis módosult tudatállapotban végzett egyéni pszichés munka, melynek során a kismama speciális szempontból (a várandósága kapcsán) lép kapcsolatba a tudattalan folyamataival annak érdekében, hogy az anyasága kibontakoztatása mentén megismerje a kisbabáját és kölcsönös kommunikációval ezt a kapcsolatot folyamatosan építse és a magzat személyiségfejlődését elősegítse.
Módosult tudatállapot alatt nagyon szolid relaxált állapotot kell elképzelni. A kismamák énhatárai annyira fel vannak puhulva, hogy mindenféle meditációs-imaginációs előélet nélkül is szuperül működik a módszer. Bátran állíthatom, hogy nagyon mély, maradandó és megismételhetetlen élményekben szoktak részesülni a kismamák, melyek hitelességét pár alkalom után már nem szokták kétségbe vonni. Van, aki egy darabig küzd a kérdéssel: lehet, hogy ez az egész csak az én fantáziám szüleménye? A legtutibb válaszom erre az szokott lenni, hogy "na de miért pont ezt képzelted?" De csak akkor szoktak nekem teljesen hinni a szkeptikusok, amikor olyat látnak/éreznek, amit soha az életben nem tudtak volna kitalálni maguktól, vagy azért, mert szokatlan az élmény, vagy azért, mert szöges ellentétben van a vágyaikkal, sőt még a félelmeikkel is (mert ugye ez is megjelenhet élményként).
Hiába látszik technikailag egyszerűnek a kapcsolatfelvétel (elvileg pár mondatos indukció elég hozzá), mégis teljesen más mélységben és intenzitással működik otthon, ágyban fekve, mint a pszichológus kanapéján. Erre egyöntetű visszajelzések vannak, sőt magam is megtapasztaltam - kénytelen voltam feljárni Raffaihoz Pestre Debrecenből. Ennek az az egyszerű oka, hogy a psziché csak akkor engedi meg magának azt a luxust, hogy az énvédő mechanizmusait egy kicsit kikapcsolja, ha biztonságban érzi magát. A szakember végigkíséri a folyamatot (mert végig kapcsolatban vagyunk), és ezzel nem csak biztonságélményt nyújt, de segít elmélyíteni az élményt néhány egyszerű instrukcióval, illetve a reflektív kacsolat, a verbalizálás hozzájárul az átélt élmények tudatosításához, értelmezéséhez. Így működünk, ugyanis: ha kimondom, mi történik, leesik. Egyébként sok minden fölött elsiklanék.
Persze sok élmény nem verbalizálható (szavakban megfogható), ugyanis a pre-, és perinatális élményvilág preverbális, azaz a beszéd megtanulása előtti korszak. Ez érinti a kismama saját magzati és születés körüli élményeinek az újraélését (nagggggyon meg szoktak lepődni a kismamák, amikor testérzetek formájában élik újra, milyen volt magzatnak lenni vagy megszületni), és a babával való kapcsolattartást, hiszen az ő igazi nyelve még az érzések és mozdulatok világa, és a mama sokszor megérzések útján fordítja le magának szavakra azt, amit a baba üzenni akar.
A kapcsolat - mint minden emberi kapcsolat - a fokozatosság elve alapján épül és gyarapodik. Nagyon finom és óvatos az első találkozás, ami legritkább esetben következik be már az első alkalommal. Ugyanis ahhoz, hogy a gyerekünkkel találkozzunk, először át kell rágnunk magunkat a kapcsolatunk útjában álló akadályokon, amelyek nem mások, mint az anyai tudattalanban tárolt félelmek, traumák, elvárások. Ha ezeket rendberaktuk, igazi, torzítatlan találkozás jön létre azzal a gyerekkel, aki ő igazából. Ez csodálatos élmény mindenkinek.
Az anya-magzat kapcsolatanalízis módosult tudatállapotban végzett egyéni pszichés munka, melynek során a kismama speciális szempontból (a várandósága kapcsán) lép kapcsolatba a tudattalan folyamataival annak érdekében, hogy az anyasága kibontakoztatása mentén megismerje a kisbabáját és kölcsönös kommunikációval ezt a kapcsolatot folyamatosan építse és a magzat személyiségfejlődését elősegítse.
Módosult tudatállapot alatt nagyon szolid relaxált állapotot kell elképzelni. A kismamák énhatárai annyira fel vannak puhulva, hogy mindenféle meditációs-imaginációs előélet nélkül is szuperül működik a módszer. Bátran állíthatom, hogy nagyon mély, maradandó és megismételhetetlen élményekben szoktak részesülni a kismamák, melyek hitelességét pár alkalom után már nem szokták kétségbe vonni. Van, aki egy darabig küzd a kérdéssel: lehet, hogy ez az egész csak az én fantáziám szüleménye? A legtutibb válaszom erre az szokott lenni, hogy "na de miért pont ezt képzelted?" De csak akkor szoktak nekem teljesen hinni a szkeptikusok, amikor olyat látnak/éreznek, amit soha az életben nem tudtak volna kitalálni maguktól, vagy azért, mert szokatlan az élmény, vagy azért, mert szöges ellentétben van a vágyaikkal, sőt még a félelmeikkel is (mert ugye ez is megjelenhet élményként).
Hiába látszik technikailag egyszerűnek a kapcsolatfelvétel (elvileg pár mondatos indukció elég hozzá), mégis teljesen más mélységben és intenzitással működik otthon, ágyban fekve, mint a pszichológus kanapéján. Erre egyöntetű visszajelzések vannak, sőt magam is megtapasztaltam - kénytelen voltam feljárni Raffaihoz Pestre Debrecenből. Ennek az az egyszerű oka, hogy a psziché csak akkor engedi meg magának azt a luxust, hogy az énvédő mechanizmusait egy kicsit kikapcsolja, ha biztonságban érzi magát. A szakember végigkíséri a folyamatot (mert végig kapcsolatban vagyunk), és ezzel nem csak biztonságélményt nyújt, de segít elmélyíteni az élményt néhány egyszerű instrukcióval, illetve a reflektív kacsolat, a verbalizálás hozzájárul az átélt élmények tudatosításához, értelmezéséhez. Így működünk, ugyanis: ha kimondom, mi történik, leesik. Egyébként sok minden fölött elsiklanék.
Persze sok élmény nem verbalizálható (szavakban megfogható), ugyanis a pre-, és perinatális élményvilág preverbális, azaz a beszéd megtanulása előtti korszak. Ez érinti a kismama saját magzati és születés körüli élményeinek az újraélését (nagggggyon meg szoktak lepődni a kismamák, amikor testérzetek formájában élik újra, milyen volt magzatnak lenni vagy megszületni), és a babával való kapcsolattartást, hiszen az ő igazi nyelve még az érzések és mozdulatok világa, és a mama sokszor megérzések útján fordítja le magának szavakra azt, amit a baba üzenni akar.
A kapcsolat - mint minden emberi kapcsolat - a fokozatosság elve alapján épül és gyarapodik. Nagyon finom és óvatos az első találkozás, ami legritkább esetben következik be már az első alkalommal. Ugyanis ahhoz, hogy a gyerekünkkel találkozzunk, először át kell rágnunk magunkat a kapcsolatunk útjában álló akadályokon, amelyek nem mások, mint az anyai tudattalanban tárolt félelmek, traumák, elvárások. Ha ezeket rendberaktuk, igazi, torzítatlan találkozás jön létre azzal a gyerekkel, aki ő igazából. Ez csodálatos élmény mindenkinek.
