Mi az anya-magzat kapcsolatanalízis?

Az anya-magzat kapcsolatanalízis általam alkotott meghatározása a következő: Módosult tudatállapotban végzett egyéni pszichés munka, melynek során a kismama speciális szempontból (a várandósága kapcsán) lép kapcsolatba a tudattalan folyamataival annak érdekében, hogy az anyasága kibontakoztatása mentén megismerje a kisbabáját, és kölcsönös kommunikációval ezt a kapcsolatot folyamatosan építse és a magzat személyiségfejlődését elősegítse.

A baba-mama kapcsolat az anya intrapszichés konfliktusainak, elakadásainak a feloldódása mentén fejlődik, ezáltal valódi ismerkedés történik, nem az anyai vágyak és fantáziák kivetítéséről van szó. Ezeknek a projekcióknak a felismerése és visszavonása kívülálló szakember segítségét igénylik.

Szupportív, azaz támogató folyamatról van szó, nem feltáró terápiáról: Az anya-magzat kapcsolatanalízis egyrészt rendkívüli „lehetőség a tudattalan folyamatok korrekciójára, az anya és magzata kapcsolatának fejlesztésére és az analízisben résztvevők személyiségének fejlesztésére” (Gergely, 2008), ugyanakkor sok mindent nem most kell/lehet megoldani.

A módosult tudatállapotban végzett munka azért játszik központi szerepet a módszerben, mert az anya testérzetek formájában tárolt magzati élményeihez csak így lehet hozzáférni. Különbség van az intrauterin analógiás gondolkodás és az extrauterin kognitív gondolkodás között: későbbi életünkben képtelenek vagyunk szándékosan reprodukálni az eme időszakból származó emlékeinket. Az emlékek testi szinten léteznek, ám tudatos dekódolásuk közvetlenül nem lehetséges. (Tassin, 1998, idézi Blazy, 1998; Raffai, 1999) Az anya és magzata között mediátorként működnek azon testérzetek, melyek az anya saját intrauterin életének élményvilágát is magukba foglalják. Ezek a testérzetek aztán áttevődnek a magzatra, mint fizikai reprezentációk és így adják szelfünk magjait. (Raffai, 1995, 1999).

A csecsemő szubjektív világa

Kicsit átevezek a postnatális (azaz "születés utáni") területre, ha megosztom a legújabb kutatási eredményeket azzal kapcsolatban, hogy hogyan érzékeli a kisbaba önmagát és a világot, még jóval azelőtt, hogy az élményeit meg tudná figyelni és nyelvi köntösbe öntve meg tudná osztani.
Nincs okunk ugyanis feltételezni, hogy azért, mert e nyelvi bravúrra nem képes, ne szerezne arról tapasztalatot, hogy ő VAN, saját, egységesen megélt testtel, hatóerővel, szándékokkal. Sőt, kísérletekkel igazolható, hogy a baba a fenti képességekkel rendelkezik és ezen élmények jelentik a személyisége alapjait, amit leginkább problémák esetén érhető tetten. Hatóerő nélkül például "bénultság fog el, saját cselekvéseinket idegennek érezzük, úgy tűnhet, elveszítjük uralmunkat a külső hatótényezők felett", a fizikai egység érzékelése nélkül a testélmény széttöredezettsége, a testenkívüliség élménye, a valóság körvonalainak elmosódása léphet fel, a folytonosság érzékelésének hiányában emlékezetkiesések fordulhatnak elő.  Ha nem tanuljuk meg érzékelni érzelmeinket csecsemőkorban, nem érezhetünk életörömet és szétesett érzelmi állapotok léphetnek fel, szubjektív önmegélés nélkül nem tudunk másokkal kapcsolatban lenni, és ez felel a kozmikus magány érzéséért, stb. (Stern)
Hogy fordítható ez le a gyakorlatba? Úgy, hogy gyermekeinknek segíteni kell abban, hogy ezekben a készségekben fejlődjenek. Ha pl. a baba sír - azaz akar valamit, és ehhez tartozóan próbál cselekedni is saját eszköztárának megfelelően -, akkor arra reagáljunk. Ezzel visszajelzést adunk neki arról, hogy érzései, vágyai, szükségletei valóban léteznek, és van értelme ezt megélni és kifejezni, mert annak van hatása. Mindennek ráadásul időbeli lefutása van, tehát alakul a folytonosság-élménye, összhangban a testérzékelésében beállt változásokkal (azaz pl. éhes volt és megéli, hogy ő ezt jelezte, anya őt megértette és közösen tettek valamit, aminek az eredményeképpen megszűnt az a kellemetlen érzés a pociban.)  A "sírni hagyás" nem csak azért káros, mert stresszhormonokat termel a szervezetben, ami tönkreteszi a baba idegrendszerét, hanem azért is, mert nem tesz szert a fent vázolt személyiségmag-építő tapasztalatra. Rengeteg példát írhatnék még, és fogok is, de mára legyen elég ennyi. :-)

(Irodalom: Daniel N. Stern: A csecsemő személyközi világa, Animula Kiadó, ami nem egy csecsemőgondozási, vagy csecsemőnevelési könyv, tehát csak annak ajánlom, aki mélyen bele akar menni a pszichológiai részébe és érti a szakzsargont... :-))