Látni, hallani, megérinteni az újszülöttet

A születési traumát (is) gyógyító transzlégzéses tapasztalatok fedték fel annak a hiányosságát, hogy amikor a baba megszületik, senki nem veszi észre. Mérik, öltöztetik, lecsekkolják, mindene megvan-e, egészséges-e - de valóban LÁTJÁK-e? Ha a születésnél bábáskodók azzal vannak elfoglalva, hogy mindent előírásszerűen csináljanak (az egészségügyi szereplői), vagy hogy minden rendben van-e (a család), könnyen elsikkadhat a csoda megélése. Egy beavatkozásokkal terhes szülés generálhat olyan fájdalmat (oxitocin) vagy szövődményeket ("fájásgyengeség" miatti vákuumozás, császármetszés, tovább szakadó gátmetszés), amely szintén elvonja a figyelmet a babáról.
Kylea Taylor holotróp légzésterapueta számol be saját élményéről, melyben újraélte, amint születésekor szeretett volna kapcsolatot létesíteni a körülötte lévőkkel, de mindenki magával (a félelmeivel, a teendőivel, stb.) volt elfoglalva.

A lelkem legmélyéig éreztem azt a minden életfolyamatomat átható sokkot, hogy nem fogadtak. Ezt a csapást még órákig éreztem otthon, magzatpózba gubóztam a paplan alatt. Teljesen visszahőköltem a felismeréstől, hogy én döntöttem úgy, hogy elvesztem az eszméletemet (édesanyja gázt kapott szülésnél, ford.), hogy ne szembesüljek az igazsággal, hogy ne érezzem a kapcsolatnélküliség és elutasítás fájdalmát. Ezzel elkerültem annak a kognitív disszonanciáját is, hogy tudatos legyek ebben az idegen, nem tudatos világban. "*
(Exploring Holotropic Breathwork, ed: Keyla Taylor, Hanford Mead Publishers, USA, 2003, 67.o.)

Szerintem ezért fontos felkészülni a szülésre. Minél több elterelő tényezőt iktatunk ki, annál nagyobb az esélye, hogy a világunkba lépő új emberi lényt nem csak nézzük, de látjuk is.

* A tapasztalat nem egyénileg kísért Rebirthing, hanem csoportosan végzett holotróp-légzés élményéből származik. Egy Rebirthing-légzés addig tart, amíg a kliens át nem alakítja negatív érzéseit megnyugvássá és pozitív felismeréssé. Az egyéni kísérés éppen azt a célt szolgálja, hogy senkinek ne kelljen órákig küzdenie otthon egyedül felbukkant traumatikus emlékeivel.

Egy nem kívánt gyermek élménye

Hadd idézzem Leonard Orr, a rebirthing-légzés kidolgozójának saját - tudatos légzéssel visszanyert - emlékeit saját magzati létéről és születési traumájáról:

"Fel tudtam idézni, ahogy megérkezem anyám méhébe és emlékeztem, mennyire izgatott vagyok, hogy visszatértem a fizikai világba. De örömem hamar elpárolgott, amikor rájöttem, hogy nem látnak szívesen. Amikor anyám rájött terhessége második vagy harmadik hónapjában, hogy ott vagyok, nagyon kiborult. Ekkor kezdődtek szenvedéseim ebben az Életben. Később rájöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy anyám örömére tegyek, ha eltűnök - azaz megölöm magam. Az én szemszögemből anyát szeretni azzal volt egyenlő, ha meghalok, hogy a kedvére tegyek. Megpróbáltam felakasztani magam a köldökzsinórra. Sikertelen kísérlet volt. Faros szülés következett, ahol a köldökzsinór szorosan a nyakam köré volt tekeredve háromszorosan. Születéskor olyan közel voltam a halálhoz, amennyire csak lehetséges, anélkül, hogy ténylegesen meghaltam volna. (...) Kínzást éltem meg, féltem, bántottak. Sok mindent átéltem a rebirthing-légzéseimen a méhben töltött időszakból, a születésemből és a csecsemőkoromból. Soha nem éreztem magam otthon a családomban, és ez ma is így van többnyire. Évekig allergiás voltam, de a légzés meggyógyította." (Orr, 2002, 27.o.)

A születési trauma

A szüléstől való félelem mögött gyakran a saját születés traumája áll, amely olyan erős lehet, hogy Fodor – egy magyar származású pszichoanalitikus – szerint sok gyerek emiatt nem születik meg.
De mitől is olyan traumatikus a születés? Mert egy szűk résen kell átpréselődni, ahol a bizonytalanság lelki terhén kívül (hogy most akkor merre is van a kiút?), konkrét fizikai nyomást és szorítást is át kell élni.
Grof LSD-vel folytatott kísérleteivel arra a megállapításra jutott, hogy a születéskor átélt testérzetek olyan lelki-emocionális lenyomattal is bírnak, mely alapmintául bírnak a későbbi élethez. A méh összehúzódásakor például a személy egy olyan kiúttalan helyzetet él meg, melyben passzivitást és tehetetlenséget él meg. A szülőcsatornán való áthaladás a halál és az újjászületés jegyében zajlik és ideális esetben a megszabadulás és megkönnyebbülés első élményéhez vezet. Ha ez az út rögösre sikeredik, később a személy jó eséllyel szenvedhet székrekedéstől, dadogástól, asztmától, migréntől, sőt akár gyomorfekélytől is.
A fogadtatás sem éppen barátságos: „odakint” az anya testénél jóval hűvösebb és jóval világosabb van, idegen kezek markolják (és még szerencse, ha nem ütögetik vagy lógatják), és kemény, éles szerszámok érintik az addig csak puhasághoz szokott testet. Csoda, hogy ellenségesnek éljük meg a külvilágot, ha ez az első élményünk az emberekkel való találkozásról? A vízben született, tehát a belső-külső világ közti átmenetet egy ismerős közvetítő közeggel megkönnyítő módon világra jött babák szemkontaktusa, értelmi-érzelmi fejlődése jobb, mivel ők mernek BÍZNI a világban.
Hogy hogyan tehető – Leboyer, az első szószóló kifejezésével élve - gyöngédebbé a születés, az megér egy másik bejegyzést…
És hogy hogyan lehet „gyógyítani” a születési traumát, ha nem ideális körülmények között születtünk? Látogasd meg a rebirthingdebrecen.blogspot.com oldalamat!