Hozzászólás a béranya-témához a Nők Lapjában

A Nők Lapja 2011. március 23-i (12.) számában a magzatok szemszögével járultam hozzá a béranyaság-vitához. A „Mit érez a béranya?” alcím mintájára javasoltam egy „Mit érez a magzat?” témakört is, és nagy örömömre ez az alábbi formában meg is jelent. Örülök, hogy a babák szemszöge is érvényesült a nyilvánosság elé kerülő gondolatok során.

Az anyaméh, mint "kánaán"

A magzat egészen különleges helyzetben van, ha jól belegondolunk. Készen kap mindent, a köldökzsinóron keresztül minden szükséglete ki van elégítve, tápanyagok érkeznek, salakanyagok távoznak, igen passzív módon.
Többek között ez vezet ahhoz az idealizált képhez, ami mai napig sok emberben él, hogy az anyaméhben levés paradicsomi állapotnak számít.
Ferenczi, a 20. század első felének analitikusa is arról ír, hogy a mindenhatósági érzés (amit pl. egy kicsi gyerek megél) nem légből kapott, hiszen magzatként ez egy alapélmény. (Raffai, 2002)

De valóban maradéktalanul kielégülnek a magzat szükségletei? Hisz még orvosilag is tetten érhető, ha elégtelen az áramlás, a méhlepény "elöregedett", a baba nem fejlődik megfelelően. Ennek számos oka lehet, jó része feltételezhetően pszichés.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy maga a tünet - az akadályozott energiacsere - kapcsolati zavart jelez. Mi akadályozhatja meg az anyát abban, hogy táplálja gyermekét? Sokszor az anyaszereppel van gond, valamiért az anya félve ad, saját egyensúlyi rendszerét veszélyezteti a magzat.
Fontos megjegyeznem, hogy mindez tudattalan szinten zajlik, hiszen ha az anyában tudatos lenne a probléma, nem kellene a testnek jeleznie (ez minden pszichoszomatikus folyamatra igaz).
A probléma orvoslása - nem csak az ok feltárásáé, hanem a következmények mérsékléséé - is történhet lélektani eszközökkel. Az egyik kismama például azt tapasztalta kapcsolatfelvétel közben, hogy a méhlepénye elég száraz. Melléállított hát egy kertészt, hogy az éjjel-nappal locsolgassa (akkor is, amikor ő figyelmét a külvilágra irányítja). Legközelebbi "látogatásakor" már cserjék sarjadtak és élnék zölddé vált a fű... A pozitív eredményt az ultrahang is visszaigazolta. Egy másik anyuka azzal érkezett, hogy a bal oldali artéria szűkülete miatt a magzat vérellátása nem megfelelő a vizsgálatok tanúsága szerint. Ez a probléma - egy alapos beszélgetés, és az azt követő belső utazást követően - már a második alkalomra megszűnt.


Miért fontos ezzel foglalkozni? Azért, mert ez egy olyan alapélmény a magzat számára, ami meghatározza, hogyan szervezi később tapasztalatait. Grof perinatális (születés körüli) mátrixokat írt le, azaz 4 típusba sorolta a születés során megélt testi és lelki szinten szerzett tapasztalatokat. (Ezek közül az első a magzati lét élményvilága: kliensei nem csak jó, óceanisztikus élményeket hoztak felszínre, de fenyegetőeket, nyomasztóakat is. Ennek Grof szerint lehet konkrét oka (pl. vetélésveszély vagy abortuszkísérlet), de az anya testének mérgezettségi állapota is. (Grof, 2008)
Mivel a kapcsolatanalízis során a saját magzati élmények újraélése is megtörténik, én magam egyszerre érzékeltem kisbabámat, aki tiszta, áttetsző, fénnyel teli magzatburokban lebegett, és saját magzati énemet, amint egy "trágyalészerű" sötét, nyomasztó helyen rendkívül rossz közérzettel küszködik minden lélegzetvételért. Édesanyámtól tudom, hogy várandóssága idején egy olyan irodában dolgozott, ahol vágni lehetett a füstöt, mert abban az időben nem figyeltek oda a passzív dohányzás egészségkárosító hatására. Hogy hogyan nyilvánulhat meg egy ilyen hatás a későbbi életben? Jómagam életem egy jelentős korszakát - lelki fejlődésemnek azt a részét, ahol még szinte magzati öntudatlanságban leledztem - töltöttem láncdohányosként. Úgy tűnik, újra kellett élnem ezt az időszakot (Freud ismerte fel az ismétlési kényszert, mint öngyógyító törekvést), és kellett egyfajta lelki újjászületés (amit sok-sok önismereti munkával és természetesen rebirthing légzéssel értem el), hogy végleg le tudjam tenni a cigarettát.

Válaszom a Nők Lapjában Vekerdy rovatában

A 2011. február 23-i számban hosszan idézi Vekerdy Tamás levelemet, amelyet azt követően írtam neki, hogy egy ikerterhességből egy magzatát elveszítő, de másik egészséges gyermekét nevelő anyuka érdeklődött, hogy mit tehet a kisbaba veszteségfeldolgozása érdekében, és hol olvashat ennek utána (2011. január 19-i szám). Válaszlevelemmel az volt a célom, hogy kiegészítsem Vekerdy tanár úr válaszát a prenatális és transzperszonális pszichológia szempontjaival, illetve könyveket ajánljak a témában.

Az eredeti cikk:

A magzati és újszülöttkori fájdalomérzékelésről

Meglepetéssel - ugyanakkor örömmel - olvastam egy friss orvosi lapban (LAM, 2011. január) a fájdalomcsillapítás nem gyógyszeres lehetőségeiről kora-, és újszülöttek esetében.
Meglepetésem abból adódott, hogy miért kell vajon még mindig hosszasan taglalni, hogy az újszülöttek valóban éreznek fájdalmat (a cikk írója szerint mindössze 30 éve még érzéstelenítés nélkül végeztek sebészeti beavatkozásokat), illetve, hogy miért olyan meglepő, hogy pszichés tényezők - mint pl. a kenguru-módszerrel átadott anyai közelség - áldásosan befolyásolják a fájdalom szubjektív élményét és segítenek az organizmusnak a nyugalmi állapot visszanyerésében. Hogy mégis fontos ezeknek a cikkeknek a megjelenése, arra még nyelvész koromban szerzett tapasztalatom mutatott rá, ahol a nyelvhelyesség egyetemi szintű definíciója az volt, hogy "nyelvtanilag helyes az, ami le van írva egy nyelvtankönyvben.
Ekképpen tehát örömmel fogadtam a cikk azon megállapításait, hogy a magzatok annak ellenére képesek az ingerlésből származó információt feldolgozni és a memóriában kódolni, hogy a 29-30. hétig nem teljesen kifejlettek az idegpályák és nincs agykérgi összeköttetés az "alacsonyabb" szintű idegrendszeri vezérléstől. Nagyon fontos megállapítása az is a cikknek, hogy a korai időszakban elszenvedett fájdalmas élményeknek hosszú távú hatása van a neurobiológiai fejlődés szempontjából.
És a jelenlegi,  - remélhetően - közelgő pre-, peri-, és neonatális paradigmaváltás időszakában el kell hangoznia ilyen mondatoknak tudományos lapokban:
"Az elmúlt évek egyik legfontosabb felismerése, hogy a technikai, farmakológiai és orvosszakmai tekintetben magas színvonalú intenzív ellátás nem nélkülözheti a humán ingereket, leginkább a szülők aktív jelenlétét, részvételét az optimális fejlődési, gyógyulási folyamatban." (30.o.)

Forrás: Andrek Andrea: A fájdalom és csillapításának nem gyógyszeres lehetőségei a neonatológiai intenzív ellátásban, LAM, 2011;21(1):26-31.

Hogy történik a kapcsolatanalízis? - Avagy üzenet a palackban...

Az első kapcsolatfelvétel előtt tisztázásra kerül sok olyan életrajzi adat, amely a kisbaba történetét vázolja fel nekünk (ezt a pszichológiában első interjúnak hívják). Bár a kapcsolatanalízisnek az a lényege, hogy tudattalan folyamatok is beinduljanak és feldolgozódjanak, ezzel megakadályozva, hogy feleslegesen terheljük a babánkat a saját elakadásainkkal, természetesen van szerepe és jelentősége a racionális énünk számára hozzáférhető információknak is. Családi viszonyaink, saját fogantatásunk és születésünk számbavétele, az anyasággal és a nőiséggel kapcsolatos érzések megfogalmazása egy idegen számára önmagában is nagy felismerésekhez vezethet, kicsit a kívülálló objektív rálátását adva. A kapcsolatanalitikus szakember számára is fontos információk ezek, hiszen könnyebben tudja segíteni  - és ha speciális intervencióra van szükség - irányítani kapcsolatfelvétel folyamatát. Fontos a bevezető beszélgetés a későbbiekben is, minden egyes találkozás alkalmával, mert a várandósság lefolyásával összhangban mindig új téma foglalkoztatja a kismamát. A félelmek, szorongások oldására közvetlen gyógyírt nyújthat a kapcsolatanalízis maga, ahogy a következő esetem is mutatta.

Egy 42 éves, ikreket váró kismama nagy dilemma előtt állt, hogy az egy méhlepényen, de két burkon osztozó ikrei esetében vállalja-e a nagy vetélési kockázattal járó amniocentézist. Az erről szóló beszélgetésünket követő belső utazása kapcsán az alábbi képet látta:

Középen mintha sötét süveg lenne. Úgy néz ki, mint egy cukorsüveg. Végigkopogtatom. Ez egy kupak! Pórbálom levenni, mintha már rég ott lenne, nagyon rágyógyult már a kupak... Ez egy üzenetes palack! Kibomlott az üzenet - annyit tudok csak elolvasni, hogy jó hírek...

Mondanom sem kell, hogy egy ilyen élmény nagyon nagy mértékben tudja oldani a szorongást, olyan mély szinten, amelyre a racionális meggyőzés (de akár objektív vizsgálati adatok) sem képesek.

Szüléstörténetek a Klinikáról

A TAVAM egyesület arra törekszik, hogy a kórházakban történő szüléseket háborítatlanná tegyék, kevesebb szükségtelen beavatkozással. Erre most lehetőséget kaptak egyeztetés formájában a debreceni Klinikával.
Ehhez viszont szükség lenne olyan szüléstörténetekre, amelyek a debreceni Klinikához kötődnek, olyan leírásokkal, hogy mi az, amit szerettetek volna, ha másképpen történik, amit nem hagytak, vagy nem szívleltek, legyen az bármi, testhelyzet, siettetés, oxitocin, stb. Nyugodtan ki lehet emelni, ami fontos lett volna számotokra!
Ezzel nagy segítséget nyújtanátok a Klinika Szülészeti osztályának emberibbé, anyaközpontúbbá tételében!

A történeteket a marianna.tatar@gmail.com vagy az evegvari@gmail.com oldalra küldhetitek (névvel vagy név nélkül).

Tudatos versus tudattalan szülés - lányom születésnapjára

Itt az idő, hogy beszámoljak saját szülési traumámról, hisz nem elég vizet prédikálni… :-)
Saját szülésem és gyermekem életének első hetei ugyanis messze nem úgy alakultak, ahogy azt terveztem. Ezzel a sors adott egy pofont, hogy megtanítson arra, amit elméletben hiába tudtam nagyon jól: a szülés autonóm folyamat, amelyre csak azért nem mondható, hogy tőlünk független, mert sommázata mindannak, amit a személyiségfejlődés folyamán addig elértünk az anyává válás és a test-lélek egyensúly területén.
Kismamaként előadásokat tartottam a tudatos szülésről, miközben a szülés tudatosan nem befolyásolható (és ezért a felismerésért köszönet Dr. Szeverényi Péternek). Tudattalan tényezőkkel azonban annál inkább – és ez összhangban van azzal, amit a várandósság előtti és alatti lelki munka jelentőségéről vallok.
Azt továbbra is fenntartom, amiért én előadásaimban, írásaimban kampányoltam, a szülésre való tudatos felkészülés jelentőségét. Minden szinten, akármilyen módszerekkel. Hogy ez információgyűjtés-e a szülés fiziológiai folyamatairól, a környéken működő intézmények szüléslevezetési gyakorlatáról, a lehetséges természetes fájdalomcsillapítási módszerekről, stb., vagy egy szubjektívebb lelki munka kismamajógával, kismamarelaxációval, anya-magzat kapcsolatanalízissel, mindegy. Csak ne feltartott kézzel menjünk oda, hogy majd kiszedik belőlünk a gyereket.
Azt azonban nekem is be kellett látnom, hogy ez csak egy bizonyos pontig segít minket. A test, a természet, vagy akár a sors ellenállhat minden trükknek – amiket jócskán bevetettem, higgyétek el. Este 10-kor, egész napos magzatvízcsordogálás után (de még mindig csak egyujjnyira tágulva) kikönyörögtem, hogy otthon tölthessem az éjszakát, és nem is vesztegettem az időt. Búcsúzkodtam a babámtól, a méhemtől, rebirthingeltem egész éjszaka, minek következtében 2 óra alvással sikerült bevonulnom szülni. Tágulni persze egy centit semmit tágultam. Sőt, még délután 5-kor is ugyanott tartottunk, pedig akkor már az orvosi eszköztár is bevetésre került (hormonok formájában, amit pedig mindenáron el akartam kerülni). Ekkor adtam fel, hogy én irányítsam az eseményeket és végre elkezdtem tágulni. Klára 46 órával később született meg. És csak most, egy év elteltével jelenthetem ki bátran, hogy el tudom fogadni, hogy mindez így történt.