Itt az idő, hogy beszámoljak saját szülési traumámról, hisz nem elég vizet prédikálni… :-)
Saját szülésem és gyermekem életének első hetei ugyanis messze nem úgy alakultak, ahogy azt terveztem. Ezzel a sors adott egy pofont, hogy megtanítson arra, amit elméletben hiába tudtam nagyon jól: a szülés autonóm folyamat, amelyre csak azért nem mondható, hogy tőlünk független, mert sommázata mindannak, amit a személyiségfejlődés folyamán addig elértünk az anyává válás és a test-lélek egyensúly területén.
Kismamaként előadásokat tartottam a tudatos szülésről, miközben a szülés tudatosan nem befolyásolható (és ezért a felismerésért köszönet Dr. Szeverényi Péternek). Tudattalan tényezőkkel azonban annál inkább – és ez összhangban van azzal, amit a várandósság előtti és alatti lelki munka jelentőségéről vallok.
Azt továbbra is fenntartom, amiért én előadásaimban, írásaimban kampányoltam, a szülésre való tudatos felkészülés jelentőségét. Minden szinten, akármilyen módszerekkel. Hogy ez információgyűjtés-e a szülés fiziológiai folyamatairól, a környéken működő intézmények szüléslevezetési gyakorlatáról, a lehetséges természetes fájdalomcsillapítási módszerekről, stb., vagy egy szubjektívebb lelki munka kismamajógával, kismamarelaxációval, anya-magzat kapcsolatanalízissel, mindegy. Csak ne feltartott kézzel menjünk oda, hogy majd kiszedik belőlünk a gyereket.
Azt azonban nekem is be kellett látnom, hogy ez csak egy bizonyos pontig segít minket. A test, a természet, vagy akár a sors ellenállhat minden trükknek – amiket jócskán bevetettem, higgyétek el. Este 10-kor, egész napos magzatvízcsordogálás után (de még mindig csak egyujjnyira tágulva) kikönyörögtem, hogy otthon tölthessem az éjszakát, és nem is vesztegettem az időt. Búcsúzkodtam a babámtól, a méhemtől, rebirthingeltem egész éjszaka, minek következtében 2 óra alvással sikerült bevonulnom szülni. Tágulni persze egy centit semmit tágultam. Sőt, még délután 5-kor is ugyanott tartottunk, pedig akkor már az orvosi eszköztár is bevetésre került (hormonok formájában, amit pedig mindenáron el akartam kerülni). Ekkor adtam fel, hogy én irányítsam az eseményeket és végre elkezdtem tágulni. Klára 46 órával később született meg. És csak most, egy év elteltével jelenthetem ki bátran, hogy el tudom fogadni, hogy mindez így történt.
Saját szülésem és gyermekem életének első hetei ugyanis messze nem úgy alakultak, ahogy azt terveztem. Ezzel a sors adott egy pofont, hogy megtanítson arra, amit elméletben hiába tudtam nagyon jól: a szülés autonóm folyamat, amelyre csak azért nem mondható, hogy tőlünk független, mert sommázata mindannak, amit a személyiségfejlődés folyamán addig elértünk az anyává válás és a test-lélek egyensúly területén.
Kismamaként előadásokat tartottam a tudatos szülésről, miközben a szülés tudatosan nem befolyásolható (és ezért a felismerésért köszönet Dr. Szeverényi Péternek). Tudattalan tényezőkkel azonban annál inkább – és ez összhangban van azzal, amit a várandósság előtti és alatti lelki munka jelentőségéről vallok.
Azt továbbra is fenntartom, amiért én előadásaimban, írásaimban kampányoltam, a szülésre való tudatos felkészülés jelentőségét. Minden szinten, akármilyen módszerekkel. Hogy ez információgyűjtés-e a szülés fiziológiai folyamatairól, a környéken működő intézmények szüléslevezetési gyakorlatáról, a lehetséges természetes fájdalomcsillapítási módszerekről, stb., vagy egy szubjektívebb lelki munka kismamajógával, kismamarelaxációval, anya-magzat kapcsolatanalízissel, mindegy. Csak ne feltartott kézzel menjünk oda, hogy majd kiszedik belőlünk a gyereket.
Azt azonban nekem is be kellett látnom, hogy ez csak egy bizonyos pontig segít minket. A test, a természet, vagy akár a sors ellenállhat minden trükknek – amiket jócskán bevetettem, higgyétek el. Este 10-kor, egész napos magzatvízcsordogálás után (de még mindig csak egyujjnyira tágulva) kikönyörögtem, hogy otthon tölthessem az éjszakát, és nem is vesztegettem az időt. Búcsúzkodtam a babámtól, a méhemtől, rebirthingeltem egész éjszaka, minek következtében 2 óra alvással sikerült bevonulnom szülni. Tágulni persze egy centit semmit tágultam. Sőt, még délután 5-kor is ugyanott tartottunk, pedig akkor már az orvosi eszköztár is bevetésre került (hormonok formájában, amit pedig mindenáron el akartam kerülni). Ekkor adtam fel, hogy én irányítsam az eseményeket és végre elkezdtem tágulni. Klára 46 órával később született meg. És csak most, egy év elteltével jelenthetem ki bátran, hogy el tudom fogadni, hogy mindez így történt.
