Mai csecsemőkép

A csecsemőkutatások az alábbiak szerint módosították elképzelésünket a korai személyiségfejlődésről:

„A csecsemők születésüktől fogva kezdik tapasztalni bontakozó önérzékelésüket (sense of self). Eleve úgy vannak megszerkesztve, hogy tudomást szerezhessenek az önszervező folyamatokról. Sohasem élnek át olyan időszakot, amelyben önmaguk s mások nem különülnek el. Sem a kezdet kezdetén, sem a csecsemőkor bármely időpontjában nem keverik össze magukat a másik személlyel. Arra is fel vannak készítve, hogy különlegesen érzékenyek legyenek a külső társas eseményekre, és sohasem élnek át autisztikus jellegű korszakot.

A 2-6. hónapig tartó időszak alatt a csecsemők megszilárdítják önmaguk bensejének (szelfmagjuknak) érzetét, mint különálló, összetartozó, körülhatárolt, fizikális egységet, amely a saját hatóerő, a saját érzelmek és az időbeli folytonosság érzékelésével jár együtt. Nincs olyan szakasz, amelyet valamiféle szimbiózis jellemez. A durván 9-18. hónapig tartó életszakasz elsődlegesen nem arra szolgál, hogy a függetlenség vagy az autonómia vagy az individuáció fejlődésbeli feladatát megoldja – vagyis hogy a gyermek elszakadjon és megszabaduljon az elsődleges gondviselőtől. Ugyanilyen mértékben szolgálja azt, hogy valaki mással interszubjektív egyesülést keressen és teremtsen, amiben ebben az életkorban nyílik lehetősége. Ez a folyamat annak felismerését jelenti, hogy az ember szubjektív élete  - lelki tartalmai és érzelmi sajátságai megoszthatók másokkal. Miközben tehát az elkülönülés sikeresen folyhat a személyes tapasztalatszerzés egyes területein, ugyanabban az időben a másikkal való együttlét új formái is fejlődésnek indulnak a szelfmagunkról szerzett tapasztalat, a szelfélmény más tartományaiban.” (Stern: A csecsemő személyközi világa, 19-20. o.)

Mindez azért érdekes számunkra, anya-magzat kapcsolatanalízissel foglalkozók számára, mert összhangban van azzal az intelligens magzat-képpel, ami munkánk alapja. Elég nagy ellentmondás lenne aközött, ha arra bátorítanánk a kismamákat, hogy bátran merjék megtapasztalni kisbabák egyéniségét, hogy megtapasztalhassa elkülönültségét (Raffai szerint ez prevenciós jelleggel megakadályozza a későbbi pszichotikus zavarokat, így a differenciálódás elősegítése az anya-magzat kapcsolatanalízis egyik legfontosabb célja), és aközött, hogy a klasszikus pszichoanalitikus elméletek (pl. Mahler) szerint a baba első hónapjaiban vagy egyáltalán nincs tudatában létezésének és a környezetével való kapcsolatnak (autisztikus fázis), vagy össze van olvadva az anyával (szimbiózis). Ha a mahleri elmélet megállná a helyét, a babának születésekor vissza kellene zuhannia a fejlődésben (jó nagyot!). Szerencsére a mai kutatási eredmények inkább a fenti idézetben foglaltakat igazolják, tehát van értelme fejleszteni a baba önérzékelését és kapcsolati mintázatait már odabent az anyaméhben is.

A csecsemő szubjektív világa

Kicsit átevezek a postnatális (azaz "születés utáni") területre, ha megosztom a legújabb kutatási eredményeket azzal kapcsolatban, hogy hogyan érzékeli a kisbaba önmagát és a világot, még jóval azelőtt, hogy az élményeit meg tudná figyelni és nyelvi köntösbe öntve meg tudná osztani.
Nincs okunk ugyanis feltételezni, hogy azért, mert e nyelvi bravúrra nem képes, ne szerezne arról tapasztalatot, hogy ő VAN, saját, egységesen megélt testtel, hatóerővel, szándékokkal. Sőt, kísérletekkel igazolható, hogy a baba a fenti képességekkel rendelkezik és ezen élmények jelentik a személyisége alapjait, amit leginkább problémák esetén érhető tetten. Hatóerő nélkül például "bénultság fog el, saját cselekvéseinket idegennek érezzük, úgy tűnhet, elveszítjük uralmunkat a külső hatótényezők felett", a fizikai egység érzékelése nélkül a testélmény széttöredezettsége, a testenkívüliség élménye, a valóság körvonalainak elmosódása léphet fel, a folytonosság érzékelésének hiányában emlékezetkiesések fordulhatnak elő.  Ha nem tanuljuk meg érzékelni érzelmeinket csecsemőkorban, nem érezhetünk életörömet és szétesett érzelmi állapotok léphetnek fel, szubjektív önmegélés nélkül nem tudunk másokkal kapcsolatban lenni, és ez felel a kozmikus magány érzéséért, stb. (Stern)
Hogy fordítható ez le a gyakorlatba? Úgy, hogy gyermekeinknek segíteni kell abban, hogy ezekben a készségekben fejlődjenek. Ha pl. a baba sír - azaz akar valamit, és ehhez tartozóan próbál cselekedni is saját eszköztárának megfelelően -, akkor arra reagáljunk. Ezzel visszajelzést adunk neki arról, hogy érzései, vágyai, szükségletei valóban léteznek, és van értelme ezt megélni és kifejezni, mert annak van hatása. Mindennek ráadásul időbeli lefutása van, tehát alakul a folytonosság-élménye, összhangban a testérzékelésében beállt változásokkal (azaz pl. éhes volt és megéli, hogy ő ezt jelezte, anya őt megértette és közösen tettek valamit, aminek az eredményeképpen megszűnt az a kellemetlen érzés a pociban.)  A "sírni hagyás" nem csak azért káros, mert stresszhormonokat termel a szervezetben, ami tönkreteszi a baba idegrendszerét, hanem azért is, mert nem tesz szert a fent vázolt személyiségmag-építő tapasztalatra. Rengeteg példát írhatnék még, és fogok is, de mára legyen elég ennyi. :-)

(Irodalom: Daniel N. Stern: A csecsemő személyközi világa, Animula Kiadó, ami nem egy csecsemőgondozási, vagy csecsemőnevelési könyv, tehát csak annak ajánlom, aki mélyen bele akar menni a pszichológiai részébe és érti a szakzsargont... :-))

Interjú az anya-magzat kapcsolatról a Klub Rádióban

Május 17-én 21 órától a Klub Rádió riporterével beszélgetek az anya-magzat kapcsolatról.

Születés Hete 2013 Konferenciaelőadások

Szülésfelkészítés az anya-magzat kapcsolatanalízis gyakorlatában

Szülésfelkészítő tanfolyamokon való részvételre több lehetőség is van (további információ a linkgyűjteményben "Szülésfelkészítés" néven található), illetve mind a Klinika, mind a Kenézy tart "papás szülésre" való felkészítést, ami elsősorban a kórházi protokollal, körülményekkel és helyszínnel való ismerkedést teszi lehetővé. Ahány ház, annyi szokás-  minden szülésfelkészítő program más szempontokat tart szem előtt, és mindezeknek külön-külön megvan a létjogosultsága. Én arról mesélek most, hogy az anya-magzat kapcsolatanalízisben hogyan történik a szülésre/születésre való felkészítés.

Egyrészt a szülésre és a születésre is készülünk - azaz a baba és a mama hangolódik lelkileg (ez a kapcsolatanalitikus felkészítés legfőbb "csapásiránya"). Van, amikor a babának van inkább segítségre szüksége (például mert megrémíti a gondolat, hogy véget ér az édesanyjával a kapcsolat), van, amikor az anyát kell segíteni abban, hogy el tudja engedni a gyermekét.
Ez a folyamat is egyéni dinamikát követ, de immár rögzített programon keresztül, melynek tartalmát Dr. Raffai Jenő dolgozta ki. Összesen 8-9 alkalom folyamán (amiben már az apukák is aktívan részt vesznek) olyan szövegek felolvasására - és a babának való elismétlésére - kerül sor, amelyekből a baba megtudja, mit is jelent az, hogy megszületik, részletesen megismeri ennek a folyamatát, tájékoztatják arról, mi fog vele történni a születés után, illetve számos alkalom érzelmileg segíti a búcsúzkodást. A szülés traumatikus volta sokszor abból adódik, hogy a babának fogalma sincs arról, hogy mi történik vele. Ennek a szorongásnak elejét lehet venni azzal, ha az  - egyébként is megterhelő - események abba a biztonságos keretbe vannak helyezve, hogy "na, ez az, amiről beszéltünk".  Az anya-magzat kapcsolatanalízis során is beszélünk praktikus dolgokról, de elsősorban azzal a célzattal, hogy a kiszámíthatatlan szülésben minél több kiszámítható és ismerős faktor legyen, ezzel csökkentve az anya félelmét a szüléstől. Nem titkolom sosem, hogy a minél háborítatlanabb szülés pártján állok, mert szerintem lélektanilag ez szolgálja legjobban az anya és a baba érdekeit, de mindig abban támogatom a kismamákat a közös munka során, hogy a saját álláspontjukat alakítsák ki abban, hogy számukra mit jelent a biztonság, az orvosuk iránti bizalom.

Az anya-magzat kapcsolatanalízis folyamata

Az anya-magzat kapcsolatanalízis folyamat. Annak a folyamata, ahogy egy nő bejárja az anyaságra készülődés stációit és ahogy kapcsolatot épít a babájával. Az elmúlt évek tapasztalata alapján kirajzolódott ennek az útnak egy olyan forgatókönyve, ami alapján jól körülírható szakaszokról beszélhetünk (még akkor is, ha ezek - természetesen - át is fedik egymást).

1. Anyai krízisállapot
Ideális esetben ez a szakasz nincs, de ha egy várandós anya egyedül marad a gyermekével, gyászol, vagy bármilyen súlyos környezeti konfliktus uralja az érzelmeit, gondolatait, akkor ezzel kell foglalkoznunk - mert úgyis ez jelenik meg a tudattalannal folytatott munkában is. A baba érdekeit is az szolgálja, ha az anya stabilizálódik, tehát - bár nem közvetlenül, mégis - a krízisintervenció is a baba-mama kapcsolat építéséhez járul hozzá.

2. Anyai pre-, és perinatális élmények reaktiválódása
A gyermekvállalás kinyitja azt az idői kaput, amelyben újra kapcsolatba léphetünk saját gyermeki énünkkel - mindig saját gyermekünk aktuális életkorának megfelelően. Várandósság alatt saját magzati és születés körüli élményeink válnak hozzáférhetővé. Teljesen egyénfüggő, hogy a kapcsolatanalitikus folyamatban ezeknek a saját élményeknek az újraélése és átdolgozódása mennyi időt és energiát vesznek igénybe. Az anya ideális fogantatási és születési körülményei esetén csak jelzésértékkel jelennek meg és a méhhel, illetve a babai környezettel való ismerkedést segíti az "ismerősség-érzés" felkeltésével. Ha azonban történt magzati traumatizáció - mérgezésélmény, fenyegető abortusz-, vagy vetélés, transzgenerációs hatások, nehéz szülés, stb. formájában-, akkor kifejezetten terápiás hatású a saját élmények megjelenése mind a mama, mind a baba szempontjából. Ilyen szempontból egyedülálló gyógyulási lehetőség nőnek lenni, azt kell, hogy mondjam. :-) És hogy miért jó ez a babának? Minél "tisztább" az anyai rendszer, neki annál tehermentesebb a lét. Még ha nehéz dolgokkal, érzésekkel is kerül kapcsolatba az anya a munka során, akkor is elkülöníthető a baba számára, hogy az az anya dolga, nem őt kell, hogy terhelje. A feldolgozatlan traumák tudattalan félelmek formájában így is-úgy is megjelennek. (A szüléstől való irracionálisan nagy félelmek többsége ilyen okokra vezethető vissza.)

3. Kapcsolatteremtés a babával
A fentiek alapján érthető, hogy miért jelenik meg legritkább esetben azonnal a kisbaba. Az ismerkedés is folyamat és fokozatosan megy végbe. A fokozatosságot képileg is kifejezi az, hogy gyakran csak bizonyos testrészei jelennek meg először a babának (csak a karját, lábát vagy popsiját látja az anya), háttal áll vagy alszik. Előfordul a bizalmatlanság, de legalábbis az óvatos bizonytalanság, hogy "hát te meg ki vagy és mit keresel itt?" :-O. Én abban támogatom a kismamákat, hogy tartsák tiszteletben a baba ismerkedési tempóját és határait. A méhben ő van otthon, ezt nagyon gyakran ki is fejezik a kisbabák - és természetesen boldogan vezetik körbe az anyukájukat, ha feloldódtak, ahogy a félénk kisgyerekek szoktak. Csodálatos élmény végigkísérni azt a folyamatot, aminek a végén már csak az elvárásoktól és félelmektől mentes tiszta szeretet nyilvánul meg a baba és a mama közt. A kapcsolatfelvétel ekkor már "csak" az örömteli együttlétről szól. Az ideális az, ha idáig eljutunk, mire a finish-be érünk.

4. Szülés-, és születésfelkészítés
Ez a  - 35-37. hét körül kezdődő szakasz - teljesen más módszertannal zajlik. Míg eddig viszonylag szabad teret adtunk a tudattalan történéseknek, és csak figyeltük, hogy mi történik, a szüléshez közeledő időszakban célirányosan keressük a babát, hiszen pontosan tudjuk, mit szeretnénk vele megbeszélni. Dr. Raffai Jenő dolgozta ki annak a 9 alkalomnak a tematikáját, amelyen szisztematikusan végigmegyünk a születéshez szükséges elszakadási folyamaton és ellátjuk a babát az elindulását megkönnyítő információkkal. 
Bár van verbális része is a szülésre készülődésnek, a kapcsolatfelvétel mélységében átélt szövegek az anya érzelmi felkészülést is segítik, ami megint csak - áttételesen, de hatásában nézve mégiscsak közvetlenül - befolyásolja, hogy a baba milyen zökkenőmentesen jöhet világra.

A születés jelentősége a lelki élmények alakulása szempontjából

Arról már írtam, hogy a születés mintázata és a személyiség összefügg. Ennek sok oka lehet, és sokféleképpen magyarázható, de számomra nagyon érzékletes modellt alkotott Stanislav Grof a Sűrített Élmény (Condensed Experience) Rendszerével. Ebben azt az - egyébként más pszichológiai iskolák megfigyelései által is igazolt - pszichés működést ragadta meg, hogy egymáshoz hasonló tapasztalatok mentén éljük az életünket és tulajdonképpen ez a specializált összeválogatás adja a személyiségünk összességét.
Ő ezt így magyarázza:

„Az érzelmileg releváns emlékeket nem elszigetelt lenyomatok mozaikjaként tároljuk a tudattalanban, hanem összetett, dinamikus konstellációként. (...) A COEX-rendszer érzelmi töltésű emlékekből áll, amelyek életünk különböző korszakaiból származnak, és amelyek hasonlítanak egymásra az érzelmi minőségek vagy az általuk okozott testérzések terén. Minden sűrített élménynek van egy alaptémája, amely minden egyes rétegét áthatja és a közös nevezőjét jelenti. Az egyes rétegekben az alaptéma különböző variációit találjuk meg, amelyek az illető életének különböző szakaszaiban történtek. Egy konkrét egyén tudattalanja több sűrítettélmény-rendszert is tartalmazhat. Ezek száma és központi témák természete meglehetősen eltér a különböző embereknél.” (Grof, 2008, pp.51-52.)

Ez körülbelül annyit tesz, hogy amilyen a kezdet, olyan a folytatás, mert az első intenzív, érzelmileg jelentős tapasztalat határozza meg a későbbi ingerek fogadását és értelmezését. Ezért lesz a születés olyan alapminta, egy olyan erős alapélmény, amihez hozzárendelődnek a később életesemények és érzelmi élmények.

„Minden sűrítettélmény-konstelláció a születés traumájára rakódik rá, és annak egyik vonatkozásához kapcsolódik. A biológiai születés élménye olyan összetett jelenség, és olyan gazdag érzelmekben és testérzésekben, hogy prototipikus formában tartalmazza a legtöbb elképzelhető sűrítettélmény-rendszer elemi témáit." (Grof, 2008, 53.o.)