A születési trauma feldolgozása

Az Elixír 2011. június számában egy érdekes módszerről olvashatunk, amely kisbabáknak segít feldolgozni traumatikus pre-, és perinatális élményeiket. Az "aquamater"-elmélet alapján egy anyakabint hoznak létre, ami imitálja a méh meghittségét és ahol anya és gyermeke együtt ringatóznak. Eközben olyan frekvencián, amely a méhben éri a magzatot, zenét hallgatnak, amelybe az anya szűrt hangja van belekeverve. A folyamat során lépésről-lépésre keverik hozzá a külvilág hangjait, és ezzel biztosítják, hogy a gyermek érzelmi biztonságban "szülessen" újra. A módszerről bővebben az Anne-Marie Vermeulen-Saurel: Az aquamater elmélet - Anyától anyáig... vízemlékezet, Folpress Kiadó, 2011 könyvben lehet olvasni.
Ha valakit bővebben érdekel a születési trauma feldolgozása felnőtt korban, itt osztom meg tapasztalataimat.

Egy nem kívánt gyermek élménye

Hadd idézzem Leonard Orr, a rebirthing-légzés kidolgozójának saját - tudatos légzéssel visszanyert - emlékeit saját magzati létéről és születési traumájáról:

"Fel tudtam idézni, ahogy megérkezem anyám méhébe és emlékeztem, mennyire izgatott vagyok, hogy visszatértem a fizikai világba. De örömem hamar elpárolgott, amikor rájöttem, hogy nem látnak szívesen. Amikor anyám rájött terhessége második vagy harmadik hónapjában, hogy ott vagyok, nagyon kiborult. Ekkor kezdődtek szenvedéseim ebben az Életben. Később rájöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy anyám örömére tegyek, ha eltűnök - azaz megölöm magam. Az én szemszögemből anyát szeretni azzal volt egyenlő, ha meghalok, hogy a kedvére tegyek. Megpróbáltam felakasztani magam a köldökzsinórra. Sikertelen kísérlet volt. Faros szülés következett, ahol a köldökzsinór szorosan a nyakam köré volt tekeredve háromszorosan. Születéskor olyan közel voltam a halálhoz, amennyire csak lehetséges, anélkül, hogy ténylegesen meghaltam volna. (...) Kínzást éltem meg, féltem, bántottak. Sok mindent átéltem a rebirthing-légzéseimen a méhben töltött időszakból, a születésemből és a csecsemőkoromból. Soha nem éreztem magam otthon a családomban, és ez ma is így van többnyire. Évekig allergiás voltam, de a légzés meggyógyította." (Orr, 2002, 27.o.)

A béranyaság lelki tényezőiről a Kossuth rádióban

Május 17-én a Kossuth Rádió Napközben műsorának vendége voltam szakértőként 10.30 és 11 között a béranyaság témájában. A műsor meghallgatható a http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2011-05-17 linken, 10.30-tól.

A magzat lelki élete - előadás a Születés Hetén, május 2. 17 óra, Turmalin ház

Előadásom ráhangolódásaképp most nem saját, hanem Raffai Jenő (2002) gondolatait hadd idézzem:

"Óriási hiba, ha a baba beszédképtelenségét tudatlansága bizonyítékának tartjuk. (…) Igaz, bárki felvetheti a kérdést, mire jó az, ha bebizonyítjuk, a baba mennyire érzékeny, differenciált személyiség. Ezen a területen a vizsgálódás, tudományos kutatás arra jó,  hogy láthatóvá, ezáltal tudhatóvá tegyük a láthatatlant. Így lehetővé válik, hogy viszonyunkat babánkkal gyökeresen megváltoztassuk. Minőségileg más fejlődési pályára állhasson a segítségünkkel, mint ami nekünk és az előző generációknak megadatott. Az új babakép tudásával nehezebb saját védelmünkre és a felelősség alóli felmentésünkra hagyományos panelekkel védekeznünk: „ugyan már, ez úgy sem árthat neki, ez még egy tudatlan lény”. Ha a magzat csak egy vegetatív lény lenne, természetesen nem kérdés, hogy fontos-e az anya személyisége, kapcsolatai, környezete, az őt ért hatások. Ez esetben nem fontos. Hiszen majdnem mindegy, hogy egy primitív lényt milyen hatások érnek. Ellenben abszolút mértékben fontossá válik az anya személyisége, elsődlegesen kapcsolatai, környezete, az őt ért hatások, ha tudjuk, hogy babája milyen magasan fejlett, differenciált személyiség, akinek minőségét és fejlődési esélyeit az anyjával való kapcsolatának minősége határozza meg, anyjának minőségét pedig nem kis mértékben férjével, élettársával, és szűkebb környezetével való kapcsolatának minősége is. Itt a dominó-elv meghatározó. Fontos tudnunk: a baba az anyaméhben, a kapcsolat erőterében olyan érési folyamaton megy keresztül a kilenc hónap alatt, mint megközelítőleg sem a születési utáni teljes életidejében."

Mikor kezdődik a kötődés?

A kérdést Raffai Jenőtől (2002) kölcsönöztem, aki Roe és Drivas vizsgálatát idézi, ahol tervezett és véletlenszerűen fogant 3 hónapos babák összehasonlító vizsgálatát végezték el. A tervezett babák kognitív fejlődésben és kötődésben magasabb pontszámot értek el, ami arra enged következtetni, hogy igenis számít, ha a leendő mamának először a fejében fogan meg a babája...

Hozzászólás a béranya-témához a Nők Lapjában

A Nők Lapja 2011. március 23-i (12.) számában a magzatok szemszögével járultam hozzá a béranyaság-vitához. A „Mit érez a béranya?” alcím mintájára javasoltam egy „Mit érez a magzat?” témakört is, és nagy örömömre ez az alábbi formában meg is jelent. Örülök, hogy a babák szemszöge is érvényesült a nyilvánosság elé kerülő gondolatok során.

Az anyaméh, mint "kánaán"

A magzat egészen különleges helyzetben van, ha jól belegondolunk. Készen kap mindent, a köldökzsinóron keresztül minden szükséglete ki van elégítve, tápanyagok érkeznek, salakanyagok távoznak, igen passzív módon.
Többek között ez vezet ahhoz az idealizált képhez, ami mai napig sok emberben él, hogy az anyaméhben levés paradicsomi állapotnak számít.
Ferenczi, a 20. század első felének analitikusa is arról ír, hogy a mindenhatósági érzés (amit pl. egy kicsi gyerek megél) nem légből kapott, hiszen magzatként ez egy alapélmény. (Raffai, 2002)

De valóban maradéktalanul kielégülnek a magzat szükségletei? Hisz még orvosilag is tetten érhető, ha elégtelen az áramlás, a méhlepény "elöregedett", a baba nem fejlődik megfelelően. Ennek számos oka lehet, jó része feltételezhetően pszichés.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy maga a tünet - az akadályozott energiacsere - kapcsolati zavart jelez. Mi akadályozhatja meg az anyát abban, hogy táplálja gyermekét? Sokszor az anyaszereppel van gond, valamiért az anya félve ad, saját egyensúlyi rendszerét veszélyezteti a magzat.
Fontos megjegyeznem, hogy mindez tudattalan szinten zajlik, hiszen ha az anyában tudatos lenne a probléma, nem kellene a testnek jeleznie (ez minden pszichoszomatikus folyamatra igaz).
A probléma orvoslása - nem csak az ok feltárásáé, hanem a következmények mérsékléséé - is történhet lélektani eszközökkel. Az egyik kismama például azt tapasztalta kapcsolatfelvétel közben, hogy a méhlepénye elég száraz. Melléállított hát egy kertészt, hogy az éjjel-nappal locsolgassa (akkor is, amikor ő figyelmét a külvilágra irányítja). Legközelebbi "látogatásakor" már cserjék sarjadtak és élnék zölddé vált a fű... A pozitív eredményt az ultrahang is visszaigazolta. Egy másik anyuka azzal érkezett, hogy a bal oldali artéria szűkülete miatt a magzat vérellátása nem megfelelő a vizsgálatok tanúsága szerint. Ez a probléma - egy alapos beszélgetés, és az azt követő belső utazást követően - már a második alkalomra megszűnt.


Miért fontos ezzel foglalkozni? Azért, mert ez egy olyan alapélmény a magzat számára, ami meghatározza, hogyan szervezi később tapasztalatait. Grof perinatális (születés körüli) mátrixokat írt le, azaz 4 típusba sorolta a születés során megélt testi és lelki szinten szerzett tapasztalatokat. (Ezek közül az első a magzati lét élményvilága: kliensei nem csak jó, óceanisztikus élményeket hoztak felszínre, de fenyegetőeket, nyomasztóakat is. Ennek Grof szerint lehet konkrét oka (pl. vetélésveszély vagy abortuszkísérlet), de az anya testének mérgezettségi állapota is. (Grof, 2008)
Mivel a kapcsolatanalízis során a saját magzati élmények újraélése is megtörténik, én magam egyszerre érzékeltem kisbabámat, aki tiszta, áttetsző, fénnyel teli magzatburokban lebegett, és saját magzati énemet, amint egy "trágyalészerű" sötét, nyomasztó helyen rendkívül rossz közérzettel küszködik minden lélegzetvételért. Édesanyámtól tudom, hogy várandóssága idején egy olyan irodában dolgozott, ahol vágni lehetett a füstöt, mert abban az időben nem figyeltek oda a passzív dohányzás egészségkárosító hatására. Hogy hogyan nyilvánulhat meg egy ilyen hatás a későbbi életben? Jómagam életem egy jelentős korszakát - lelki fejlődésemnek azt a részét, ahol még szinte magzati öntudatlanságban leledztem - töltöttem láncdohányosként. Úgy tűnik, újra kellett élnem ezt az időszakot (Freud ismerte fel az ismétlési kényszert, mint öngyógyító törekvést), és kellett egyfajta lelki újjászületés (amit sok-sok önismereti munkával és természetesen rebirthing légzéssel értem el), hogy végleg le tudjam tenni a cigarettát.