Az elmúlt évtizedek medikalizált szülészeti gyakorlatának ellensúlyozásaképp szükség van az olyan cikkekre, amelyek a születés pszichés hatásairól szólnak. Minél többen érzik és tudják a születés körüli bánásmód jelentőségét, annál humánusabb lesz a kórházi gyakorlat. Azt tapasztalom, hogy egyre több kismama kérdőjelezi meg a rutinszerűen alkalmazott - de sok esetben indokolatlan - oxytocin, gátmetszés, stb. alkalmazását, mert tájékozottak. A felkészültség az, ami "a rendszer" tehetetlenségi nyomatékával szemben némi egyéni érdekképviseletet tud kifejteni, ami igen fontos, ugyanis a szülő családnak egyedi és megismételhetetlen élményben lesz része. Sokszor apróságokról van szó. Nekem biztos nem jutott volna eszembe a hunyorgó újszülöttemet látva, hogy megkérjem az orvost a villany lekapcsolására, ha nem olvasom Leboyer gyöngéd születéséről szóló könyvét. Senki nem sérült a szakmai kompetenciájában, mindenkinek mindegy volt, hogy mennyi fény van - csak a babámnak nem. Lehetőséget adtunk neki, hogy az szúrós fény és elvakítás helyett nyugodtan megszemlélhesse a világot, amelybe érkezett.
A szülés tervezésének azonban megvannak a maga korlátai. Sok előre nem látható körülmény határozza meg a szülés tényleges lefolyását, úgyhogy ha valahol érvényes a mondás, hogy "ember tervez, Isten végez", akkor itt maximálisan. Mindig óva intem a kismamákat azon felelősség felvállalásától, hogy azt gondolják, hogy a szülés rajtuk múlik. Felesleges bűntudattal terhelik magukat, ha nem minden sikerül úgy, hogy szerették volna.
A születés a gyerek sorsa. Ugyanúgy, ahogy az élete folyamán végig, segíthetünk neki, támogathatjuk, de nem kímélhetjük meg a nehézségektől. Tervezhetünk neki gyöngéd születést, ha neki nem arra a tapasztalatra van szüksége. Szerintem egy aranyszabály van: tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik és fogadjuk el azt, ami nem.
Mindazonáltal én hiszek abban, hogy a tudás mindig hatalom! A jól informált szülésre készülés akkor is a kontroll-, és kompetenciaérzést ad, ha nem a személyes elképzelések szerint alakulnak a dolgok. A kapcsolatanalízis gyakorlatában azt látom, hogy a lelki folyamataikkal hónapok belső munkájával összhangba kerülő, a szülésre tudatosan készülő kismamák akkor sem élik meg traumatikusan a szülést, ha az beavatkozásokkal terhelt, komplikált szülés volt.
Ami pedig a gyerekeinket illeti: a sérülések óhatatlan részét képezik az emberi életnek, sőt, épp ezek jelentik a fejlődés mozgatórugóit. Ha minden rendben lenne, nem lennénk motiváltak küzdeni, változni, megoldást találni. A születési mintázat - és ennek jelentőségének ismerete - kulcsot adhat a szülők kezébe azzal kapcsolatban, hogyan segíthetnek a gyerekeiknek.
A szülés tervezésének azonban megvannak a maga korlátai. Sok előre nem látható körülmény határozza meg a szülés tényleges lefolyását, úgyhogy ha valahol érvényes a mondás, hogy "ember tervez, Isten végez", akkor itt maximálisan. Mindig óva intem a kismamákat azon felelősség felvállalásától, hogy azt gondolják, hogy a szülés rajtuk múlik. Felesleges bűntudattal terhelik magukat, ha nem minden sikerül úgy, hogy szerették volna.
A születés a gyerek sorsa. Ugyanúgy, ahogy az élete folyamán végig, segíthetünk neki, támogathatjuk, de nem kímélhetjük meg a nehézségektől. Tervezhetünk neki gyöngéd születést, ha neki nem arra a tapasztalatra van szüksége. Szerintem egy aranyszabály van: tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik és fogadjuk el azt, ami nem.
Ami pedig a gyerekeinket illeti: a sérülések óhatatlan részét képezik az emberi életnek, sőt, épp ezek jelentik a fejlődés mozgatórugóit. Ha minden rendben lenne, nem lennénk motiváltak küzdeni, változni, megoldást találni. A születési mintázat - és ennek jelentőségének ismerete - kulcsot adhat a szülők kezébe azzal kapcsolatban, hogyan segíthetnek a gyerekeiknek.
